A szerelmem irántad örök

4.rész

Haru:

Dühösen sétáltam vissza a kocsimhoz, miközben pár "szép" szó kicsúszott a számon.

Még én okoltam magamat, a történtek miatt, pedig õ volt az aki megcsalt. Dühös voltam és csalódott. Azt mondta neki nem kell más, csak én. Ezek szerint mégiscsak kellett. Mondtam neki, hogy még fiatal. Lesz rengeteg kapcsolata. Nõkkel. De azt mondta neki én kellek. Én pedig hittem neki. Mindvégig magamat okoltam, hibáztattam. Az az elvesztegetett idõ. Az a fájdalom amit saját magamnak köszönhettem, vagy legalábbis azt hittem. Mikor megkaptam Mikikótól a címet reménykedtem, hogy helyre jön minden. Másnem csak testvérek leszünk. De reméltem többet is...

Hazafelé menet, az elsõ kocsmánál megálltam és addig ittam, míg a nevemet se tudtam már. Viszont rá, tisztán emlékszem. Mindenre emlékszem. A haja puhaságára, a bõre érintésére. Csókjaira. Emlékek ezerjei öntötték el az agyam és mind csak róla szólt. Sehogysem tudom kitörölni õt a fejembõl. Az arcomon egy két csepp könny fojt le. Fájt a szívem, de aztán elöntött a düh. Fõként ez a két érzés kavargott bennem. Sokszor mondták, hogy egy keskeny határ választja el a gyûlöletet és a szeretetet. Most már értem miért mondják.

Reggel az autómban ébredtem fel. A fejem iszonyatosan lüktetett, minden egyes levegõvételemnél is. Kidörzsöltem szemembõl az álmot, és hazamentem. Gyorsan lezuhanyoztam és bevettem egy fájdalom csillapítót. Éppen le akartam feküdni, mikor megcsörrent a telefonom. Így is szétmegy a fejem, nemhogy ennek a vacaknak a hangjától. Mikikó neve állt a kijelzõn. Felvettem.

-Haló.

-Szia Haru! Találkoztál Rennel?

Ó csak ezt ne. Csak ne most. Még most is õ. Mindig õ. Sosem lesz más?! El akarom felejteni!

-Igen, de errõl majd késõbb beszélünk.

-Ezek szerint nem mondta el neked... Gyere el hozzám. Most! Nagyon fontos.

-Délután átmegyek.

-Lehet emiatt fogod megbánni az egészet. Na szia.- ezzel kinyomta

Tudja, hogy mivel kell rávenni engem, hogy elmenjek. Most már nagyon is érdekel a dolog. Mégis mire érthette? Lehet emiatt fogod megbánni az egészet. Ez a mondat újra és újra lejátszódik a fejemben. Gyorsan felöltöztem és elmentem hozzá. Kopogás nélkül berontottam az irodájába.

-Mi az a fontos dolog amit mondani akartál?

-Hát mégiscsak eljöttél. -egy halom papírt szedett elõ

-Ezeket nézd meg. Bár elõtte el kell mesélnem valamit. Renrõl van szó... Mint tudod Ren nem emlékszik semmirõl, mielõtt örökbe fogadták. Nos, mint kiderült, kísérleteztek rajta. Valószínüleg törölték az emlékeit, ezért nem emlékszik semmire. Vagy csak elnyomja, mert nem akar rá emlékezni. Valószínüleg jobb is így neki.

-Mit csináltak vel?! Mirõl beszélsz?

-Amikor együtt voltatok, Ren teherbe esett. A kísérletek miatt amit rajta végeztek, képes egy gyermek kihordására. Persze ez nagy veszélyt jelentett rá nézve. Bele is halhatott volna. Az a kisfiú Ayato, a te fiad. Ezek a papírok, amik bizonyítanak mindent. Ezek a viszgálatok papírjai. Mindegyik.

-Most teljesen hülyének nézel?-akadtam ki

-Nézd meg a papírokat. Mind bizonyítja azt, amit mondtam.

Teljesen ledöbbentem. Lehetetlen. Képtelenség. A kezembe veszem a papírokat, és nézem õket, de csak Renre tudok gondolni és a kisfiúra. A fiamra. Ren és az én fiamra. Nem tudom felfogni. Újra és újra lejátszódik a fejemben Mikikó szavai, és az, amit Ren fejéhez vágtam.

-Lehetetlen... Nem fér a fejembe.

-Tudom. Mindenkinek idõbe telt felfognia.

-Ki tud még róla?

-Én, Haruko meg egy pár orvos, akik Rent vizsgálták. Mostmár te is.

Ezért hívta anyának... Már mindent értek. El kell mennem hozzá. Most rögtön. Várjunk, egyáltalán a fiam tudja, hogy én vagyok az apja? Istenem de fura. Fiam.