Írni akarok.
Betűket hányni egymás után egy felületre, mert azok a betűk én vagyok.
Belefojtani magam a metaforákba.
Újjáéledni, és azt hinni, hogy soha nem haltam meg. Elfeledni, hogy a valóság sohasem művészi, hanem rideg, sivár és prózai. Felismerni, hogy én vagyok az, aki széppé torzíthatja azt, ami csúnya.
Aki hazudhatja azt, hogy létezik olyan, hogy jó, de közben mégis végig igazat beszél.
Kiönteni magamból a saras vizet, hátha megtisztult már a könnyeimmel átmosott, bánattól kormosodott lelkem.
Tudni, hogy az életnek semmi értelme, mégis szüntelenül keresni azt, és belerejteni a soraimba.
Kiírni magamat önmagamból.
Szinesztéziává varázsolni azt, ami fáj, és szebben leírni azt, ami csúf.
Kiölni magamból a testet öltött fájdalmat, holott jól tudom, én magam vagyok az.
Nem tudni, mi minden lehetek még, aztán rájönni, hogy minden. És semmi.
Én magam leszek az allegóriába csomagolt fájdalom,
A metaforába öntött szenvedés.
Valami, aminek talán lehet jelentése. S talán nem is egy.
YOU ARE READING
Hang a fejemben
Random__ van egy rossz hírem: még mindig nem haltam meg. igaz, már majdnem, de annyi erő még pont van bennem, hogy továbbra is szavakba önthessem azt az óriási káoszt, ami a fejemben és a szívemben honol. addig is hallgatom a hangot a fejemben, és csak me...
