Hang a fejemben

elmélkedéseim - 1.

Lehet olyat mondanom, hogy nem értem a mai fiatalokat, ha egyszer én is egy vagyok közülük? Azt hiszem, talán igen, hisz magamat sem értem oly sokszor. Tulajdonképpen hülyeség azt mondani, hogy "a mai fiatalok így meg úgy", mert az a csecsemő is fiatal, aki csak tegnap született, de még a világáról se tud, meg én is, aki tizenöt éve plusz tíz és fél hónapja, de az is, aki húsz vagy huszonöt éve. Sőt, egy hetvenéveshez képest egy harmincéves is fiatal.
Szóval, ráhúzunk egy sablont a társadalom egy – bő – rétegére, hogy na ők akkor most "a mai fiatalok", akiket szidni kell, akik soha nem jók, akik meggondolatlanok és tiszteletlenek és ostobák, és még telefonfüggők is, de nem tudom, most magamra vegyem-e ezt én is, meg az a huszonöt éves egyetemista is, aki napi egyszer nyúl a telefonjához, meg amúgy mindjárt lediplomázik, szóval gondolom, nem ostoba, és magunkra vegyük-e ezt még nagyon sokan, akik nem tehetnek arról, hogy milyen korba születtek bele, és nem tudnak úgy élni, mintha nem ebben a korban élnének, mert ebben élnek. Ennek van értelme? Szóval ha ebben a korban, ahol élek, vannak mobiltelefonok, nem tehetek úgy, mintha a viktoriánus korban élnék, ahol még nincsenek. Vagy akkor ne menjek egyetemre és szavazni, mert akkor a nők nem tehették, menjek az utcára kirakatokat betörni és plakátokkal tüntetni a jogaimért – ha akkor éltem volna, ezt tenném –, meg hordjak szoros fűzőt és abroncsos szoknyát, mint akkor? Az idők változnak, a korok mulandók, azt hiszem, csak az emberek maradnak mindig ugyanolyanok. Talán csak a környezetünk változik, mi nem. Vagy de? Vagy talán nem kéne már megint általánosságban beszélni, mert az emberekről nem lehet.

Nem szeretem viszont azokat a "mai fiatalokat", akik azt hiszik, mintákat követni olyan jó, csak épp sohasem a jó mintát követik, mert azt minek, a rosszat sokkal menőbb, meg amúgy is egyszer élünk, hát nem azt mondta az a fura nevű római költő is, hogy "élj a mának"? Mellesleg az Horatius, és nem, soha nem mondott olyat, hogy a mának éljünk, ő azt mondta, "ragadjuk meg a napot", használjuk ki – és ez nem ugyanaz. Szóval Horatiusnak igaza volt, de nem tudhatta, hogy sok évszázad múltán majd a bizonyos "mai fiatalok" az ő idézetét, legalábbis annak a félrefordított változatát fogják felhasználni mentségként az életvitelükre, habár azt már nem tudják megmondani, kitől is származik. Hol is tartottam? Tehát egyszer élünk, ez egy tagadhatatlan tény, már ha nem vesszük figyelembe a reinkarnáció lehetőségét, na de ez hol ok arra, hogy meggondolatlan ostobaságokba menjünk bele, mert menő dolog ellopni valamit a boltból, meg kipróbálni valami tablettát, amiről amúgy halvány gőzünk sincs, hogy mi, meg leinni magunkat és részegen felmászni a tetőre vagy ráírni az exünkre?

Én nem gondolom, hogy kevesebb lenne az életem attól, hogy szeretek emlékezni a pillanatokra, ahelyett, hogy részegen éljem meg őket és aztán másnapra minden kiessen, mert szeretek csak kevés emberrel lenni egyszerre, és nem szeretem a sötét, zsúfolt helyeket és a hangos zenét és a sok embert és a piát, fuj, és amiért jobban értékelem, ha egy könyv mögött bújhatok el zöldteával a kezemben, mint más karjában, piával a kezemben. Aha, azt hiszem, ennyit akartam mondani. Más vagyok, és még nagyon sokan mások, a "mai fiatalok" nagy része más, nem olyan, amit az imént felsoroltam, mégis az idősebb generáció – akit amúgy megint nem tudunk, hol kezdődik, harminc évesnél, vagy negyven, vagy ötven, esetleg hatvan? –, szereti egy kategóriába besorolni őket – minket–, becímkézni bennünket, mint a lekvárt szokták, vagy megbélyegezni, mert ha már a levélírás nem szokás, hisz túl ódivatú, akkor kell legyen valami más, amire azokat a bélyegeket ragaszthatják, nem?

Nem tudom, honnan indultam, hogy lyukadtam ki itt, és hova akartam elérni, egyáltalán el akartam-e valahova, de itt vagyok, ez voltam én, meg vagyok, és leszek is, meg a gondolataim, sikeresen papírra vetve, illetve telefonba. Mert ugye "mai fiatal" vagyok, vagy mi.