Robbanás

Prológus 2

Ez a második évem itt. Illetve csak a vége. Ma hazautazom, ahol újra találkozom a régi környezettel. Két hónapom lesz, hogy kipihenjem magam. Talán ez a jó szó, de ha belegondolok, hogy apával leszek, összezárva rájövök, hogy még se ez a jó szó.

- Miss Moroi! – a nevemet meghallva visszafordulok a kocsim ajtajából. Az alezredessel találom szembe magam. Talán a negyvenes éveinek az elején járhat. Bár lehet, hogy csak a harmincas éveit tapossa. Az apámnál mindenképpen fiatalabb. Eddig nem igen láttam a telepen. – John Hudson alezredes. – nyújtja felém tenyerét, amit elfogadva megrázok.

- Jana...

- Tudom – vág a szavamba Én nem akartam ilyen udvariatlan lenni, de kit érdekel – Nem szeretném feltartani, kérem, megtenné, hogy ezt odaadja az apjának?

A kezemet elengedve felém nyújt egy borítékot, amin csupán a címzett, vagyis az apám neve található.

- Persze – biztosítom bólintással is, hogy a levél eljut hozzá.

Az alezredes távozása után fejemet megrázva csúsztatom az ablakon keresztül az ülésre a levelet és miután elindultam a haza felé vezető útra kanyarodok az autóval.

Útközben akaratlanul téved az anyósülésre dobott levélre a tekintetem. Ha kinyitom, akkor tudni fogja, hogy elolvastam. Egész úton arra a hülye levélre gondolok.

Amikor leparkolok, a ház előtt újra a fehér csomagra nézek. Előveszem a levelet és tanulmányozni kezdem. Ki akarom nyitni. Lehet, hogy csak a düh és a kíváncsiság miatt, de ki akarom nyitni. Végül csak ott hagyom és neki látok, hogy felpakoljam a cuccaimat a kocsimból.

Később a kanapén ülve az egyik csokis palacsintán nyamnyogva kapom fel a fejem az ajtó nyitódására.

- Szia, Jana! – hallom meg végre apám hangját.

- Palacsinta a konyhában – kiáltok vissza boldogan.

- Ez isteni Manó! – huppan le mellém néhány megtöltött finomsággal és egy puszit nyom a homlokomra. – Volt valami érdekes?

- Igazából volt – hallgatok el. Hezitálok, hogy felhozzam azt, ami igazából aggaszt. Végül csendben felállok és a konyhaasztalon hagyott levélért megyek, amit a nappaliban átnyújtok neki.

- Azt mondták neked kell odaadnom – nézek rá, ő pedig a levelet kémleli.

- Ki adta?

- Hudson alezredes – bólint, amikor meghallja a válaszomat. És ennyi. Lassan kifújom a levegőt. – Nem akarod elmondani mi van a levélben?

- Nem te kaptad – néz ridegen előre. A tányérját a kis asztalra teszi, aztán csendben elvonul.

Szomorúan dőlök hátra a kanapén és tudatosul bennem, hogy most se változott semmi.

Folyékonyan beszélek angolul – az államokban, milyen érdekes – spanyolul és ugyan nem folyékonyan, de eligazodok az arab és német nyelvben is. Állítólag jó a nyelvérzékem. De az ő nyelvén még se tanultam még meg.

Az apám kommandós. Nagy fejesekkel dolgozott együtt. Valaha katona volt. Aztán leszerelt és itt folytatta tovább.

Én magam viszont imádom a kémiát. Viszont sosem akartam tanár lenni, vagy vegyész, vagy bármi ilyesmi. Abban hol az izgalom? Innen jött a tűzszerész. Ugyan nem mondom, hogy minden a legnagyobb rendben halad, de legalább apámnak boldogabb a lelke. Vagy nem, de most már magasról tojok rá.