Robbanás

Második rész

Apa a bőröndömet cipeli le a lakásból.

- Jana, biztos pont most akarsz vele összeveszni? – kérdezi mellettem Dia a kocsinak dőlve.

- Nem akarok veszekedni. De vele az ilyenekről nem lehet máshogy beszélni, és így, hogy elmegyek nem fog tudni magával mit kezdeni és talán gondolkodik egy kicsit.

- Csak szimplán elmenekültök egymás elől.

- Talán erre van szükségünk – pillantok felé.

- Talán – bólint. Értékelem benne, hogy ritkán mondja meg mit kéne tennem.

Sóhajt egyet majd hozzám lép. Megölel és két puszi után elhúzódik, aztán megmutatja a hatalmas felejthetetlen mosolyát. Megbeszéltük, hogy két hét múlva eljön Annapolisba, szóval nem leszünk sokáig távol.

Abban a pillanatban, amikor Dia elhátrál apa lép ki az épületből. Elköszön és elmegy.

- Mit viszel ebben Jana? – tekint rám.

- Csak fontos dolgokat. – nem lesz veszekedés. Tudom, hogy nem lesz.

Apa beteszi a táskámat a csomagtartóba és hozzám lép.

- Vigyázz magadra Jana! – áll meg tőlem körülbelül egy méterre.

- Te is! – bólintok egyet, mint egy viszonzásul, ezután néma csendben figyeljük egymást. Nézem a szemeit, a szemeket, amiket én nem örökölhettem, így megtartotta őket csak magának. És a szemei alatt húzódó apró ráncokat. Az apró ráncokat, amiket részben nekem is köszönhet. Közelebb lépek és egy puszit nyomok az arcára, ami majd eszembe juthat, ha nagyon magam alatt vagyok.

Megkerülöm a kocsit és beülök a volán mögé. Még bele nézek a visszapillantó tükörbe, de apa már nincs ott. Legördül egy könnycsepp. Túl könnyen ment. Csak úgy elengedett. Én már nem értem.

Nem kell, hogy másnak bizonyítsak, talán elég, ha mindent magamért csinálok. De nem valószínű, hogy ezek a gondolataim valaha is célt érnek.

•••

Amikor először megérkeztem ide és kiszálltam a kocsiból nagyon is meg voltam szeppenve. De most már nem. Tudom, hogy miért kezdtem bele ebbe és most itt vagyok, hogy ezt a végéhez is vigyem.

Mivel már a közel múltban befejeztem a tanulást, külön részen vagyok elszállásolva, mint az akademisták. Szerencsére nem is nagyon futok velük majd össze. Elég nagy területen helyezkedik el ahhoz a létesítmény, hogy ne legyen ilyen problémám. Az idén pedig, ha minden igaz életemben másodszor elhagyom majd az államokat.

Mielőtt belépek, az ajtón nagy levegőt veszek.

A folyosón haladva a cuccaimmal együtt lejelentkezem, hogy megérkeztem. Ugyan abba a szobába cuccolhatok be, mint az előző itt töltött alkalmakkor. Már majdnem a szobámhoz érek, amikor észre veszem Hudsont.

- Uram, lehetne egy kérdésem? – szólítom meg köszönés nélkül, mire rám kapja a tekintetét.

Engem néz és vár, hogy folytassam.

- Mi volt a levélben? – a következő válasszal pedig, meg is kaptam a kérdésemre a választ.

- Jobb, ha sietsz az eligazításra.

Nem akarta elárulni apát, de közben meg akarta tartani a méltóságát. Nem akart megbántani, de hazudni sem akart. Tehát kitért a válaszadás elől és elküldött.

A cuccaimmal lépek be a szobába, ahol pár ágy foglalt csak. Valószínűleg az egyik Cono itt létével egyeztethető össze. És még valakiével, mert kettő ágy foglalt. Az összes többi szabad. Ez a jó abban, ha egy katonai bázison vagy és nem az erősebbik nemhez tartozol. Csupán leszórom a holmimat az „ágyamra" és a körülötte lévő szabad területekre és már is az ajtó túl oldalán vagyok. Az eligazításra tartok, amit még talán nem késtem le teljesen.