Robbanás

Első rész

- Körülbelül két hónappal később -

Ma reggel álmosan nyomom ki az ébresztőmet. Öt óra harminc. Akkor, induljon a nap. A viszonylag még reggeli hűvösebb időhöz öltözve lépek ki az utcára. Ugyan nem a kedvenc elfoglaltságom az utcán futni, de a közeli parkig bőven kibírom.

A futás érdekes dolog. Két féle képpen tudok futni. Vagy azt várom, hogy csak végezzek, már azzal a tíz kilométerrel vagy csak szimplán olyanná válik, mintha a sétálás helyett a futás lenne. Ilyenkor körbe tudok nézni, esetleg kötni valamit a tárgyakhoz. Egy érzelmet, egy új gondolatot, egy régi emléket.

Tudok bokszolni és apa tanítgatott a közelharcra is. De a paintballozáson kívül soha nem foghattam fegyvert a kezembe régen. Szerencsére, azért ma már nem lövök olyan rosszul, de még mindig van hova fejlődnöm. Szerencsére eddig fejlődő képesnek bizonyultam, ezért ez miatt nem kell aggódnom.

Az egyik padnál megállva muszáj egy kicsit pihennem. Talán kicsit gyors tempót diktáltam. Kicsit több, mint egy órája futok és tizenkét és fél kilométernél vagyok. Valaki elkezdhetné kitalálni a sírfeliratom.

Sóhajtva indulok tovább. Most először villannak be ilyen dolgok. Most jut csak eszembe, hogy mi van, ha én mind ehhez nem vagyok elég jó? Mindig az volt előttem, hogy én megmutatom majd mindenkinek a környezetemben, aki nem hitt bennem. Legfőképp megmutatom majd apának, hogy nem az vagyok, akinek ő lát engem. Meg akartam mutatni, hogy felnőttem, hogy több vagyok annál a kislánynál, aki voltam.

És most majd kiderül, hogy egyáltalán nem vagyok több. Hogy csupán az a kislány vagyok, akinek apa gondol. És csupán ez a kislány képzelt többet a dolgokba.

Egy pillanatra becsukom a szememet és minden levegőt kipréselek a tüdőmből, amit csak tudok, hogy aztán egy újabb, friss adagot engedhessek be. Ez, azaz egyetlen pillanat, amikor minden gondom elszáll, amikor nem kell a múltra gondolnom, amikor nem kell a jelennel a foglalkoznom, az a pillanat, amikor nincsen jövőm. Ez az a pillanat, amíg csak én vagyok. Csak én.

Aztán ez a pillanat hirtelen foszlik tova, mert megállít egy oszlop, amit a csukott szemeimmel nem tudtam kikerülni. Fájdalmas ábrázattal kapok a homlokomhoz és a percért imádkozok, amikor végre elmúlik, majd a fájdalom. Addig is csak összeszorított fogakkal próbálom tűrni a dolgot.

Bárcsak ez az a futás lett volna, amikor azért imádkozok, hogy csak legyen vége ennek a tíz kilométernek. Ebből a tíz kilométerből most meg lett körülbelül tizennégy.

- Szia, Jana! – viharzik ki apám a bejárati ajtón teljes harci díszben, amikor oda érek.

- Hova mész? – próbálok érdeklődni lihegés nélkül, ezt persze elég nehéz lenne előtte színlelni.

- Az egyik irodaházban akadt egy kis probléma, sietek – intett nekem és már szállt is be az autójába. 

A hibátlan apa. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy feltűnt neki a bakim. Vagy azért mert látta, vagy azért, mert az arcomat látta.

Apám jó képű férfi, és mégis anya óta egy komoly kapcsolata sem volt romantikus értelemben. Sötét hajában már fellelhetőek az idősödő emberekre jellemző ősz színű hajszálak. A kora már az apróbb ráncokat is magával hozta. De mind ezekkel és a hosszúkás arcán elhelyezkedő világos szemeivel olyan összképet alkot, amivel bárkit megnyerhet magának. Függetlenül a másik személy nemétől, korától, identitásától, vagy bármi mástól, ami ezt befolyásolhatja.

•••

Holnap vasárnap. Holnap indulok.

Az ágyamon ülve figyelem a cuccomat. Több lett, mint akartam és még nem is pakoltam el mindent. Néhány tök alap ruha. Pólók, farmernadrágok, edzőcuccok és ilyenek. Ott úgy is lesz valami ruha, amit kapok. Illetve még kapok.

Lecsukom a laptopom fedelét, amikor látom, hogy Dia keress.

Az üzenet, amivel nem foglalkoztam hirtelen megsokszorozódott. Persze én ezekről nem tudtam, csupán, amikor Dia egyszer csak beront a lakásba és dühösen fel-le kezd járkálni. Aztán fél órán keresztül hozzám se szól. A rendelt pizza átvétele – és a futárral való flörtölés – után pedig újra járkálásba kezd.

- Ha én nem jövök el hozzád, akkor képes lennél elmenni egy szó nélkül Annapolisba – dühöng toporzékolva a nappaliban a fentebb említett lány.

- Dia. Nem lenne, köztünk ötven kilométer. Én is eltudnék jönni és akár te is eljöhetnél majd.

Erre nem mond semmit csupán fog egy szelet pizzát és lehuppan mellém a kanapéra minden figyelmét a tévében lévő filmnek szentelve. Nem először történik meg velünk hasonló eset. Diana Greys nagyon gyakran mutatja ki hevesen az érzelmeit. Illetve nagyon gyakran reagál hevesen a dolgokra. Mint most is.

Dia tipikusan az a lány, akinek soha nem esik nehezére élni az életét. Kivéve, ha én is ott vagyok, mert akkor mindig egy kicsit nehezebbé teszem, de ő erre csak azt szokta mondani, hogy szereti a kihívásokat. Visszatérve, Diana Greynek az esetek kilencvenkilenc egész kilenc százalékában mázlija van. Ráadásul, ezt még megfejeljük egy modell adottságaival. Na ez Diana.

A haja és a szemöldöke hihetetlenül világos, nyilván ehhez csapódik a bőre is. Ha valaki csak úgy elmegy mellette az utcán valószínűleg megfordul a fejében, hogy épp most sétált el egy albínó nő mellett, de ő nem az. Ehhez az adottágaihoz társul még a tökéletes alkata, a halvány rózsaszín ajkai és a smaragd zöld szeme, amivel mindig kihúzza azt az emberből, amit ő tudni szeretne.

Ha másból nem is, belőlem mindig.

- Utállak – jelenti ki csak úgy random. – Mindig ki akarsz zárni, de a végén soha nem jön össze, tudod? Soha! Mindig nálam kötsz ki. – mondja durcásan, amitől arca eltorzul egy kicsit. Két szemöldökét összehúzza a homlokán pedig szabálytalan vízszintes ráncok jelenek meg. Szájával alig észrevehetően csücsörít, aminek hála és annak is, hogy jól ismerem, tudom, nem gondolja komolyan a dolgot és ennek hatására kitör belőlem a röhögés. – Utállak.

- Nem utálsz! – dőlök mosolyogva a vállára. – Sőt! Te kimondottan imádsz engem. És én is imádlak téged. – Adok egy puszit az arcára. – Ígérem, hogy nem foglak ignorálni, te vagy a legjobb barátnőm! Na, jó, talán az egyetlen is, de ez nem számít. Akkor hívsz majd fel, amikor csak szeretnél.

- Tudod hányszor tettél már olyan ígéretet, amiről tudtam, hogy sose fogod betartani? Meg se szólalj – int le mi előtt bármit is mondhatnék neki. Gyorsan becsukom a félig nyitott számat, mert barátnőm belém fojtotta szót.

Szóval csendben maradva, együtt nézem az egyetlen igaz barátnőmmel az egyik ősrégi romantikus drámát, aminek mindketten tudjuk, hogy mi lesz a vége.