Robbanás

Hetedik rész

A segélyszervezettel való együttműködésünk után Dan tényleg megérkezett.

- Na, milyen a buli nélkülem? - hallottam meg mögülem a hangját. A velem szemben üldögélő Markra néztem, aki csak egy pillanatra nézett a szemembe, aztán már a mögöttem lévőn volt a tekintete és az a kevés idő, pont elég volt arra, hogy tudjam ő is örül nekem.

Elmosolyodtam, megfordultam, és ahogy felpattantam szinte a nyakába vetettem magam. A nyakában kapaszkodtam miközben a katonai bakancsom orra csak súrolta a poros, homokos talajt alattunk.

- Vicces, hogy mennyire hiányoztál – mondtam neki, miközben a derekamra fonta a karjait és úgy ölelt át.

- Nincs ebben semmi vicces – nézett a szemembe, amikor elengedtük egymást. – Jó újra látni Jana.

Elmosolyodok és rádöbbenek, hogy mennyire hiányzott, de valahogy eddig nem is igen vettem tudomást erről az érzésről. Sokan azt mondják, csak akkor jövünk rá, hogy milyen értékes valami számunkra, ha elveszítjük. Én most jöttem rá, hogy mennyire az számomra Dan, amikor vissza kaptam. Mindenki üdvözli a későn jövőt, aztán Daniel elindul, hogy lepakolja a cuccait. Szinte mindenki vele tart.

Sokszor megkaptam az elmúlt időben néhány ismerősömtől, hogy nincs ki a két kerekem, mert ilyen messzire jövök otthonról, ráadásul az életemet kockáztatom, de eddig nem foglalkoztam ezzel, mert ugyan már. Mit tudnak ők?

Tényleg semmit, de közben még is igazuk volt valamilyen szinten. Előfordul, hogy csak elgondolkodok azon, mit is keresek egy másik kontinensen miközben, mások otthon élik tovább az életüket. Ilyenkor emlékeztetem magamat, hogy az életem nem helyhez kötött. Attól, hogy nem vagyok otthon. Nem az államokban, nem Washingtonban. Attól még minden rendben van, mert az a lényeg, hogy átéljek mindent, ami velem történik, ez pedig azt jelenti, hogy az életem most itt van.

Az elmúlt napjaim nem teltek túl izgalmasan. Naponta kétszer mentünk járőrözni. Főleg megfigyeltük az embereket és gyanús viselkedés jeleit kerestük. Az elmúlt időszak azonban nyugisan telt. Nem csak a napok, de az elmúlt néhány ilyen hét is.

A kajáldában ülve egy flakon víz és a jegyzetfüzetem a társaságom. A pulóverem mellettem hever, de azt se tudom miért volt nálam, mert a melegtől úgy érzem, a bőröm is lehámlik rólam. A körülöttünk elhelyezkedő pusztát és a mögötte megbúvó magaslatokat igyekszem lerajzolni, de inkább csak a skiccig jutok.

- Uraim! – kiáltja el valaki magát a középen szabadon hagyott téren. – Prime őrnagy javaslatára versenyt rendezünk, amire mindenki jelentkezhet. - Az egyik férfi volt az őrnagy csapatából. – A jelentkezés csak a feliratkozással lesz érvényes – lengeti meg a kezében lévő papírt, amit végül letesz az egyik sátor elé és ott hagyja. Az éppen jelen lévő legtöbb katona fel is iratkozik rá, hiszen egy ilyen helyen örül az ember, ha elütheti valahogy az idejét.

Elgondolkodva a lehetőségen figyelem, ahogy egymás kezéből tovább adják a feliratkozni kívánók a soron következőnek a papírt és a tollat.

Néhány újabb ceruza vonás után felkapom a jegyzetfüzetem és a pulóverem, majd a csoport felé veszem az irányt és megállok Anthony Lucas mellett.

- Moroi! – pillanat rám és összevonja a szemöldökét. – Jelentkezni akarsz?

- Ühüm – bólintok egyet és a kezében lévő táblára bökök az ujjammal, amin a papír van. – Szabad?

- Nem akarlak lebeszélni, de ugye tudod, hogy a támaszponton rajtad kívül csak férfiak vannak? – hiába hangzik sértőn, amit mond, tudom, hogy jó szándékból mondja. Amennyire

- megismertem legalábbis ezt feltételezem róla.

- A helyzetem kimondva még szarabbul hangzik, de valljuk be, hogy hülye lennék kihagyni valami ilyet – vonom meg a vállam, aztán felírom a nevem és visszaadok neki mindent, a táblát a papírral és a tollat.

- Amint kiesek neked fogok szurkolni – mosolyodik el végül ő is velem együtt.

- Azt hiszem, tetszik, hogy te leszel az első számú rajongóm! – heccelem egy kicsit Tonyt.

- Nekem megtiszteltetés – nevet. A mondata közben már hátrálok és, amikor a mellette lévő férfihez fordul én is fordulok és a sátram felé indulok.

A nap kezdett lemenni és vele együtt a levegő hőmérséklete is csökkent pár fokkal, de csak épp annyival, hogy ne kelljen megsülnöm.

Az egyik őrállásnál lábatlankodok, de az őrségben levő katona nem firtatja, mit keresek itt. Pár nappal ezelőtt fedeztem fel, hogy nem csak este, de nap közben is ez a tábor legnyugalmasabb része, ezért egyre gyakrabban látogattam meg a helyet, ahol ugyan nem vagyok magam, de még is sokkal jobban egyedül lehetek, mint máshol.

A férfi, aki a semmibe révedő tájat figyeli szintén itt volt, amikor először tévedtem erre. Ma este nem kérdezett semmit csak bólintott egyet, amikor észrevett és újra az éjszakát kémlelte.

Ő horizontot, én az eget néztem.

Nem tudom, hány óra lehet, de percekkel ezelőtt majdnem elaludtam az őrhely falának támaszkodva, ezért elköszöntem és most a sátram felé tartok. Az éjszaka ugyanolyan sötét, mint amikor az őrködő katona mellé szegődtem, talán ezért sem tűnik fel a sötétben egy alak.

- Jana, mit csinálsz ilyenkor? – hallom meg a hangot, ami napok óta csak a járőrözés alkalmaival csapja meg a fülemet.

- Aludni megyek – válaszolom szűkszavúan, anélkül, hogy bármi más érzelmet ki lehessen hallani belőle, mert nincs is benne.

Ahogy ránézek nem látok rajta egy jelet sem azokból, amit minden más találkozásnál felfedezek. Egy aprót bólint.

- Aludj jól! – mondja halkan és mintha ő se lenne legfittebb formájában. Megmosolyogtat ez a pillanat.

- Jó éjszakát! – válaszolok, aztán újra elindulok, de útközben még visszafordulok, mert hajt a kíváncsiság. Zach nem a sátra felé megy, hanem a taktikai sátorba. Nem hiszem, hogy jó éjszakája lesz.

Ezen az estén nem sejtettem, hogy a következő nap mik fognak történi. Sem azt, hogy Zach és a feletteseim mit csinálhatnak a taktikai sátorban. Fáradtan haladtam tovább, hogy végre bedőljek az ágyamba, miközben újra Accolan kattogtam.