Robbanás

Negyedik rész

Másnap reggel elég nehezen nyitom ki a szemeimet.

- Már azt hittem fel se kelsz – hallom meg Cono hangját.

- Ahogy látod, nem akar összejönni – reflektáltam azonnal.

- Hát, aki hajnalban jár haza – hallottam meg a hárpia hangját.

Bemutatom nektek Liena Larsont. Idén jött. Ő volt a titokzatos harmadik. Állítólag valami gubanc volt a parancsnokával és ő volt a mozdítható ember a csapatból. Először tök együtt érző voltam vele, hiszen nő vagyok és velem se bánnak mindig egyenlő fél ként. Ha meg valami gond adódik, ránk lehet a legjobban verni a balhét.

De ez a nő. Ez tényleg katasztrófa. Amióta csak megismerkedtünk jön a hülye megjegyzéseivel és egy kedves szava nincs hozzám. Egyébként orvos, tehát, gondolom nem rossz a munkájában, ha nem egy férfi tölti be szerepét. Ráadásul nem ma kezdte a dolgokat és ez is plusz előny lehet.

- Nekem legalább van kivel elmennem – ülök fel az ágyamban.

- Ugyan már, ha akarnék nekem is lenne, de egy kislány vár otthon és az apja – mosolyog győztesen, mert erre, ha akarnék, se igen tudnék mit mondani. De nem is akarok. Igaza van, és egyszer remélem nekem is lesz.

Komótosan kelek ki az ágyból és felveszek egy zöld pólót és a terepmintás gatyámat, mielőtt a többiekkel a kantinba indulnánk.

Miután helyet foglalunk, az egyik asztalnál fáradtan bámulom a kávét, amit magammal hoztam és szomorúan konstatálom, hogy bizony egy ideig nem ébredek még fel.

Amikor felnézek Dan és Mark lépnek be az ajtón. Dan egy fáradtkás mosollyal int egyet? Mark meg mint egy eszeveszett kezd el integetni, amivel elérte, hogy egy apró mosoly húzódjon a számra. Mélán emelem fel a kezemet és intek vissza nekik, aztán megint a reggelimre nézek és enni kezdek.

- Hé, Jana. Nézd már!

- Mit? – nézek Conora, aki a kezemet kezdi el rángatni. Abba az irányba emelem a fejemet amerre Cono is meresztgeti a szemeit, aztán hirtelen megállok a rágásban.

Ő áll előttem. Mármint az a férfi, azokkal a szemekkel, és igazából nem is előttem áll, de ez lényegtelen.

A kávémat gyorsan húzom le a torkomon, ami egy kicsit végig is égeti azt. Gyorsan magamhoz kapok egy szendvicset és amilyen gyorsan tudok, távozok a kantinból.

Miután kiérek az étkezőből egy pillanatra a falnak dőlök. Nem tudom, hogy észre vett e, de ha a bázison van az nem jó. Nem kezdek ki katonával. Pláne nem olyannal, akivel szinte ugyanott szolgálok. Megpróbálok feleleveníteni mindent, ami vele kapcsolatos. Látom magam előtt a szemit. Aztán próbálom ugyanolyan gyorsasággal ki is verni őt a fejemből. Kiverni örökre.

Gyors léptekkel megyek a szállórész felé, és ahogy belépek, a helyiségbe az ágyamra vetem magamat és próbálok kiszűrni minden zavaró gondolatot.

•••

Három napja kerülöm sikeresen. Gyerekes vagyok, vagy nem pont leszarom.

Délután van. Megítélésem szerint késő délután. Kettő körül jöttem ki Adammal, hogy lőjünk egy kicsit, most már egy ideje egyedül gyakorlok. Egy nagyobb lövész pályán vagyok, mert egy M-2010-es mesterlövész puskával gyakorolok.

Kibiztosít, levegő be, aztán levegő ki. Levegő be és levegő kifújása közben a lövés leadása. Szív, szupi. Levegő be és levegő ki. Homlok, még jobb. Már kezdem azt hinni, hogy a szememmel van a probléma nem pedig a lövési technikámmal.

- Nem rossz – hallom meg ez érdes férfiasan mély hangot magam mögül, amit csak úgy megjegyeztem, mint a gazdája szemeit. A francba! – szitkozódok magamban és lassan a fegyver tetejére hajtom a fejemet. Iszonyatosan jó hangja van – Tűzszerészből felcsapsz mesterlövésznek? - változik meg a hangja és hirtelen lesz elutasító.

- Legalább van, amiben jobb vagyok – pattanok fel a mondókám közben. Nem bírom ki anélkül, hogy ne szólaljak meg, ezzel pedig a tűzszerészetre utalok. Három nap alatt láttam egyszer kétszer, ezért tudom, hogy ő a felettesem, de nem bírom befogni a számat. Nagy valószínűséggel ő is nagyon jól tudja már, hogy én ki vagyok.

- Igen, ezért vagy a csapatom tagja – lép egy lépést közelebb. Ebben a pillanatban a szerda esti közelség túl közelinek tűnik, égetően közelinek, ezért hátrálok egy lépést. A szája sarkában óvatos mosoly bújik meg, aztán már tova is tűnik. – Holnap reggeltől közösen edzünk – a mondókája közben mintha közelebb hajolt volna, de lehet csak beképzeltem az egészet. Egy bólintással jelzek, hogy értettem és mindketten az utunkra indulunk, én a puskával a kezemben.

Nem mutatkoztunk be egymásnak. Most már mindketten tudjuk ki a másik, lehet sokkal jobban jártunk volna, ha nem ismerjük meg egymást. A bár előtti találkozásnak a feledésbe kellet volna merülnie, de nem így történt sajnos, vagy csak meg sem történnie. Az enyhe bizsergés, ami a találkozások alkalmával elöntött egyelőre nem akar szűnni a közelségben, ez pedig nem jelent jót.

- Hé, Mark! – rontok be a fiúkhoz, ahol szerencsémre az említett is tartózkodik. – Mit szólnál egy kiruccanáshoz? – lépek hozzá közelebb és halkabb hangnemben folytatom.

Adam és egy másik srác, talán Rob – azt hiszem – furcsán kémlelnek, még Mark is furcsán néz rám.

- Milyen kiruccanásra gondtál Jana? – ráncolja a szemöldökét.

- Hát, tudod, elmehetnénk a múltkori helyre. Csak jól akarom magam egyet érezni és gondoltam te vevő lennél egy kis piálásra – próbálkozok a legszebb mosolyomat elővéve.

- Bocs, de ma nem fog menni. Maddel kell még foglalkozom. Lemozgatom egy kicsit és gyakorlunk egyet. Talán máskor. Adam? – néz az említett felé – Ti nem akartok menni?

- Nem megy, a húgommal videóchattelek majd, bocs Jana – néz rám bűnbánóan. Megrázom a fejemet, hogy nem gáz, aztán Markra nézek, mert, hogy a negyedik fél felé néz.

- Neked Rob?

- Ezt most passzolom, de legközelebb szívesen megyek veletek – ejt meg egy mosolyt.

- Jól van srácok – sóhajtok – akkor később találkozunk – intek egyet és kisétálok a szobából miközben hallom, hogy viszonozzák a „köszönésem".

Cono haza utazott, Alison randin van, Liena meg nem hiszem, hogy az a nagyon bulizós fajta. Egyszer akarok magamnak programot szervezni, na, mindegy, ez van.

Zsebre dugott kézzel sétálok vissza a szobámba, ahonnan Lienával együtt megyek a kantinba vacsorázni. 

Valószínűleg sokkal jobban jártam így, hogy mindenki nemet mondott a nem túl átgondolt ötletemre, hogy mennyünk el szórakozni. Tudat alatt megóvtak attól, hogy bármi hülyeséget csináljak, és ezért hálás vagyok nekik, csak ők éppenséggel em tudnak róla. 

A vacsorámból felnézve Daniel szemeibe ütközök, aki nem egyedül lép be az ebédlő ajtaján. Amíg ő ételért megy, addig én Zachel nézek farkasszemet pár másodpercig, azonban most nem futamodok meg, mint a múltkor tettem. Állom a pillantását, aztán folytatom az étkezést.

Nem igazán tudok mit kezdeni jelenleg magammal és ez Lienának is feltűnik.

- Mi van veled, Jana? - engedi el az evőeszközét, ami a tányérjának csapódik, aztán minden figyelmét nekem szenteli. Miért kérdezik meg tőlem egyre többen ezt? Szótlanul emelem a tekintetemet rá.

- Mire gondolsz? - ráncolom össze végül a szememet remélve, hogy kifejti mire utalt az előbb.

- Ha nem akarsz róla beszélni, hát nem - vonja meg a vállát és folytatja a vacsoráját. Elgondolkodva figyelem a nőt, de mivel már nem bírtam többet enni felkapom a tányéromat, amit visszaviszek, hogy ne másnak kelljen utánam összeszednie és a kantin bejárata felé indulok, hogy aztán távozzak.