Butterfly /Hopemin ff/ /befejezett/

-5. fejezet

Már kilenc óra is elmúlt, és kezdtem nagyon éhes lenni, de apa azt mondta, Jimin nélkül nem eszünk, ugyanis kávézóba akar menni... mármint apa, nem Jimin. Szerintem annak a srácnak teljesen mindegy, hogy mit csinálunk, főként az, hogy hol eszünk.

-Apa~ - nyafogtam, elfeküdve a nappaliban a kanapén. – Éhes vagyok~.
-Akkor menj be, és ébreszd fel Jimint! – sóhajtott.
-Aaa – szenvedtem tovább, majd mikor hatalmasat korgott a gyomrom, nyavalyogva álltam fel a kanapéról, és mentem a vendégszobához.

Halkan benyitottam az ajtón, és odasétáltam az alvó fiú mellé, ahol leültem a földre. Csak néztem az arcát. Miért ilyen gyönyörű? És én miért csodálom őt úgy, mint egy szerelmes tini?

Sóhajtva emeltem kezem arcához, és oldalra simítottam egy tincset szemei elől.
-Jimin~, nem akarsz még felkelni? Éhes vagyok, de apa azt mondta, hogy nélküled nem eszünk – nyafogtam neki is, amit ő csak egy nyöszörgéssel díjazott.
Arcára tettem kezem, és végigsimítottam puha bőrén.
-Légyszi~ - kérleltem.

Résnyire nyitotta szemeit és pislantott párat.
-Miért nem lehet nélkülem enni? – nyafogott halkan.
-Mert apa kávézóba akar menni – mondtam, amit szintén egy nyafogással díjazott, miközben a hátára fordult, és megdörzsölte szemeit.
-És te engem olyan kedves embernek nézel, aki felkel azért, mert te éhes vagy? – kérdezte. Remek, felébredt...
-Igen – mosolyodtam el.
-Énekelsz nekem? – nézett rám.
-Nem – vágtam rá, mostmár mindenféle mosoly nélkül.
-Akkor éhezel – vigyorodott el.
-Nemár~ - terültem el a földön szenvedve.
-Te csak nyavalyogni tudsz? – kérdezte.
-Amikor éhes vagyok, igen – válaszoltam.

A fiú sóhajtva felült az ágyban. Haja kissé össze-vissza állt, arcán látszott, hogy most ébredt, de ez csak még aranyosabbá tette őt.
-Na? Eszünk? – ültem fel, miközben reménykedve néztem rá. Néhány másodpercig szemeimbe nézett, majd elnevette magát, és a másik irányba kapta tekintetét.
-Jó, de csak mert kedves vagyok – válaszolta, újra rám nézve.
-Ezzel veszekednék – forgattam meg a szemeimet morogva.

A fiú következő cselekedete nagyon meglepett. Felállt az ágyról, de ahelyett, hogy kiment volna a szobából, vagy hasonló, leült az ölembe velem szemben, és átölelt. Arcát nyakhajlatomba fúrta, így éreztem forró leheletét bőrömön.
Karjaimmal én is átöleltem őt, viszont a derekánál.
-Ugye nem fogsz szívrohamot kapni? – kérdezte a fiú mosolyogva, utalva heves szívverésemre. Ezen csak én is elmosolyodtam.

Megkérdezhettem volna magamtól, hogy vajon miért ver olyan hevesen a szívem, de biztosra vettem, hogy tudom a logikus magyarázatot. Vagyis hogy furcsa számomra a szituáció. Nem hétköznapi, hogy megölelek valakit, főként nem fiút, akkor pedig éppen egy rózsaszín hajú – és nem mellesleg gyönyörű – fiú ült az ölemben, és karolt át engem.

Jimin kissé elhúzódott tőlem, de továbbra is átkarolta nyakamat, és nem állt fel az ölemből. Csak néztük egymást. Tüzetesen megvizsgáltam arcát, mintha nem tettem volna még elégszer. De nem tudtam betelni a látványával.

A fiú szélesen elmosolyodott, majd felállt az ölemből, és a bőröndjéhez ment, amiből kivett egy fésűt, és körbenézett.
-Aaa, nincs tükör – nyafogott.
-A fürdőszobában van – mondtam.
A fiú szenvedve döntötte hátra a fejét. Milyen lusta.

Sóhajtva felálltam a földről, és odaléptem hozzá, majd kivettem a kezéből a fésűt, és elkezdtem összerendezni a haját.
-Mennyi baj van veled már néhány órával a megérkezésed után is – csóváltam a fejem mosolyogva.
-Meg kell szokni – vigyorodott el.

Elléptem tőle, hogy megnézzem, jól állítottam-e be a haját, majd bólintottam.
-Profi vagyok – mondtam, miközben ledobtam a fésűt az ágyra. Ő csak megforgatta szemeit, majd mindketten kiléptünk a szobából.

-Azt hittem, már éhen haltatok – nézett ránk apa nevetve.
-Nem, még éppenséggel élünk, de nem sokáig, ha nem megyünk enni – mondtam, apa pedig felállt a kanapéról, és már szinte azonnal indultunk is.

Mivel nagyon szép, nyárias idő volt, gyalog mentünk. Öt percnyire laktunk a főutcától, így nem is volt nagy séta, még jól is esett.

-Mit ennétek reggelire? – kérdezte tőlünk apa, mikor már a főutcán sétáltunk.
-Én általában rizsgombócot szoktam, de most Koreában vagyok, szóval... fogalmam sincs – mondta Jimin, miközben folyamatosan nézelődött.
-Együnk valami egyszerűt. Szendvicset, mondjuk. Az a kávézókban úgyis van – javasoltam.
-Jimin? Jó a szendvics? – kérdezte tőle apám, mire a fiú csak bólintott.

Leültünk az első kávézó teraszán, amibe belebotlottunk, és az étel-itallapot kezdtük böngészni. Végül én és Jimin egy-egy cappucino és sonkás szendvics mellett döntöttünk, apa pedig valami fantázianevű kávé, és sajtos szendvics mellett. Csoda lett volna, ha valami egyszerűt kér...

-Az Taehyung? – nézett Jimin a távolba. – Uuu, az Taehyung – csillant fel a szeme, majd felpattant a székéről, és egyszerűen csak elment. Egy fekete, kissé göndör hajú fiúnál állt meg, aki meglepődve, hatalmas boldogsággal arcán hagyta, hogy a rózsaszín hajú megölelje. Halvány mosollyal arcomon figyeltem őket. Tetszett (Jimin :DD – írói megjegyzés), hogy olyan boldogok.

-Aranyos ez a Jimin – nézett utána apa is.
-Igen – mondtam halkan. – Olyan érzés, mintha már hetek, vagy akár hónapok óta újra barátok lennénk, pedig még csak egy hét telt el azóta.

Apám felém fordult, és mosolyogva nézett szemeimbe.
-Szerintem ti nagyon különlegesek vagytok egymás számára. Ezt ezalatt a rövid idő alatt is meg tudtam állapítani – mondta.

Újra Jimin felé néztem, aki éppen elnevette magát Taehyunggal együtt, és elgondolkoztam.
Jimin nem olyan, mint a többi srác. Ő más. Különleges.

Alakulnak itt a dolgok :3

2020.11.04. 22:39