Egy kisfiú szaladt át a réten, egy pillangót kergetve, amikor az egy fa lombjai közé szállt. Ahogy pedig a fiú felpillantott a fára, olyat talált ott, amire egyáltalán nem számított...
2020.10.31-2020.11.15.
#2 butterfly - 2020.12.27.
#1 butterfly...
Délután kettőig voltunk a városban. Akkor már láttuk Jiminen is, hogy nagyon fáradt, így inkább hazamentünk. Érthető volt, hiszen reggel nagyon korán kelt, utána pedig amennyit délelőtt aludt, az sem volt túl sok.
Éppen a vendégszobában voltunk, és Jimin az ágyon feküdt, míg én mellette, az ágy szélén ülve foglaltam helyet.
-Egyébként... - kezdtem kissé félve. – Régen azt mondtad, hogy az apád bántott téged. Miféle... bántalmazásra gondoltál ezalatt? A fiú rám emelte tekintetét. Néhány másodpercig csupán szemeimet fürkészte. Láttam tekintetén, hogy szomorúvá teszi, ha visszagondol az akkor történtekre. -Mindig mindenért kiabált. Rengeteg dolgot csináltatott meg velem, és ha valami nem tetszett neki, azonnal ordított. Utána megvert – mesélte, és szemeibe könnyek gyűltek. -Azt is mondtad egyszer, hogy csinált veled valamit, amit nem tudsz elmagyarázni. Mi volt az? – kérdezgettem tovább óvatos hangsúllyal.
A fiú hatalmasat sóhajtott, és reszketegen fújta ki a levegőt, miközben arcán egy könnycsepp gördült végig. -Megerőszakolt – suttogta, nekem pedig elkerekedtek a szemeim, és szó szerint tátva maradt a szám. -A saját apád? – kérdeztem halkan, szinte suttogva. A fiú erre csak bólintott, én pedig néhány másodpercig még a sokk hatása alatt voltam, de utána lefeküdtem mellé az ágyra, és magamhoz öleltem őt. Ekkor kitört a fiúból a zokogás. Még mindig nem tette túl magát rajta, hiába mutatja azt, hogy boldog.
-Próbálom... elfelejteni – zokogta. – De annyira nehéz. Még mindig élnek bennem a régi emlékek. Talán ezért emlékszem rád is annyira, Hoseok. Mert a gyerekkorom teljesen káosz volt, és megmaradtak az emlékeim.
-Sajnálom, hogy... ilyet kérdeztem – mondtam. A fiú még szorosabban bújt mellkasomhoz, miközben pólómat markolgatta. -Semmi baj, nem te tehetsz róla – mondta, és próbálta enyhíteni zokogását, viszont ez nem igazán sikerült neki.
-Hányszor tette ezt veled? – kérdeztem halkan. -Nem tudom – sírt fel újra. – Sokszor. -Istenem – suttogtam.
Még néhány percig csak feküdtünk úgy. Én átkaroltam a fiút, és a hátát simogattam, ő pedig csak sírt. Mikor sírása enyhült, elhúzódott tőlem, és feljebb csúszott az ágyon, hogy közvetlenül szemeimbe tudjon nézni.
-Ezért is bízom meg benned, Hoseok – szólalt meg, miközben folyamatosan folytak arcán a néma könnycseppek. – Mert benned már kisgyerekként is meg mertem bízni. Rengeteget segítettél nekem. Apukáddal együtt. -Ezt hogy érted? – kérdeztem meglepődötten. -Apukád hívta ki a rendőröket apámra – mondta halkan. – Ha még most is apámmal lennék... el sem tudom képzelni, mi lenne velem. Valószínűleg már depressziós lennék, és meg akarnék halni.
-Örülök, hogy aznap elmondtad a neved – mosolyodtam el, mire ő is nagyon halványan bár, de elmosolyodott. -Én pedig örülök, hogy megkérdezted a nevem – suttogta, majd tekintetét végigvezette arcomon. Figyeltem pillantását, és láttam, hogy tekintete elidőzik ajkaimon... vagy csak elképzeltem, nem tudom.
Lassan közelebb kezdett hajolni hozzám, és mivel alapból is elég közel voltunk egymáshoz, hamar megéreztem leheletét ajkaimon. Ekkor... megcsörrent a telefonja, ő pedig azonnal elhúzódott tőlem, és felkapta a készüléket az éjjeliszekrényről.
-Nemár, a nagyszüleim azok. Teljesen hallatszódik a hangomon, hogy sírtam – nyafogott. -Mondd azt nekik, hogy most ébredtél, és azért ilyen fura a hangod – tanácsoltam, ő pedig fogadta a hívást.
Ha most nem hívják a nagyszülei, vajon mit tett volna? Mit akart tenni? Ugye nem... Ugye nem akart... megcsókolni?
Nos, mindig azt mondom, hogy azok a jelenetek a legjobbak, amik nincsenek előre betervezve :')
