Alfák II.: Összeomlás (BEFEJEZETT)

17. fejezet

Sziasztok! Tudom, már mindenki inkább a történetet olvasná, de szerettem volna a zárófejezetnél pár sort írni. Sosem hittem igazán, hogy egyszer eljutok idáig, és végre be tudom fejezni ezt a történetet. Sokszor jutottam arra a pontra, hogy kész, vége, feladom, mert azaz átkozott ihlet csak nem akar megérkezni. Sokat küzdöttem minden egyes fejezetért, főleg itt a második évadban.

Aki ismeri a munkáimat, az tudja, hogy inkább romantikus írónak tartom magam, mint fantasy vagy történetesen krimi írónak. Ki akartam magam próbálni másfajta sztori megírásában is, de azaz igazság, hogy sajna mind egytől-egyig kifog rajtam. Valamikor 2018-ban kezdtem el írni az Alfákat, majd a vége felé egyre ritkábbak lettek a fejezetek, volt hogy fél évet is vártatok rám, ezért szeretném MINDENKINEK NAGYON MEGKÖSZÖNNI, AKI TÜRELMESEN ÉS MEGÉRTŐEN VÁRT RÁ. Külön szeretném megköszönni, annak a pár embernek, akik mindig itt voltak velem, és sokat biztattak, hogy ne adjam fel. És most zárjuk is le az Alfákat! Jó olvasást hozzá!

Hatalmasat csattant a kesztyű a boxzsákon. Jimin alig bírta tartani. V egyre csak ütötte és ütötte. Mind a két fiúnak a homlokán gyöngyözött a verejték.

- Akkor sem értem – egy újabb ütést vitt bele V. – Ha szerette, miért csinálta ezt?

- Mert szerette – felelte Jimin. – Végtelen egyszerű a dolog, mind a ketten tisztában voltak vele, hogy ha Minah nem teszi meg Dragon Black megöli mind a kettejüket, és elmenekül.

- Elkaptuk volna – állt le V. – Valahol magamat okolom, mert ha nem engedem át Jungkooknak, akkor most nem lenne egy golyó a mellkasában.

- Tudod, értem, hogy haragszol Minahra, de én tényleg értem őt. Egész életében Dragon Blacket üldözte, bár megnyílt a számunkra, mégse volt képes levetkőzni azt a fajta önfejűséget, mely a vesztébe sorolta. Én azért is vagyok biztos abban, hogy Minah őszintén szerette őt, mert akkor...

- Srácok!!! – kiáltotta el magát Jin, így a két fiú az edzőterem kijárata felé fordult.

A monitor halkan pittyegett. Egy nyomást érzett az ágy oldalánál, még mindig nagyon kimerült volt, de legalább már érzett fájdalmat. Nem volt olyan terület a testén mely ne fájt volna. Nem akarta kinyitni a szemét, de kénytelen volt, legalább azért, hogy a betolakodót, aki az ő ágyán pihenteti a fenekét, elzavarja. Lassan nyitotta ki a szemeit, szinte fájdalmas volt, ahogy a fény a retinájába hatol.

- Szép jó reggelt, álomszuszék – mosolygott le rá Deahyun.

- Hol vagyok? – kérdezte Minah, hangja erőtlenül csengett.

- Katonai kórházban – válaszolta -, legalábbis itt ezt úgy nevezik.

- A bázison vagyok? – próbált felülni Minah, de a fájdalomtól eltorzult az arca, és újra hanyatt feküdt.

- Igen, és ne mozogj, még nem vagy jól – állt fel Daehyun. – Az orvos szerint csoda, hogy életben vagy, a szervezeted borzalmas dolgoknak volt kitéve, több bordád eltört, tele vagy véraláfutásokkal, agyrázkódást szenvedtél, még a koponyád is megrepedt.

- Szóval átment rajtam az úthenger – tömörítette le Minah.

- Röviden-tömören, igen – felelte Daehyun. – Megyek szólok a többieknek, már nagyon várták, hogy végre magadhoz térj.

- Daehyun – fogta meg Minah, a fiú kezét. – Jun... Jungkook? – Daehyun kihúzta a kezét a lány ujjai közül és megpaskolta a kézfejét. – Rögtön jövök.