Ragyogás (BEFEJEZETT)

1. fejezet

Komolyan mondom a szőkítés hihetetlen macerával jár, főleg egy olyan személynek, akinek éjfekete haja van. A fodrásznál már kiolvastam az összes magazin, és kezdtem unatkozni, míg végre velem is volt szíves foglalkozni.

A végeredmény tulajdonképpen elég jó. A szemem már annyira nem tűnik ki, idegesítő volt, hogy olyan sokan azzal gyanúsítanak meg, hogy biztosan kontaktlencse, mert ennyire kék szem a világon sincs. Igen, tudom, engem is frusztrál. Ha le kéne írnom a szemem színét, akkor egy nyugodt, nyári napfényben tündöklő tó vizéhez hasonlítanám, amit megfűszereznék, némi kék égbolt színnel, amit a fátyolfelhők itt-ott fehérre festenek. Fura, mi? Az éjfekete hajam meg az átkom másik része, mivel annyira kiemeli a természetellenes szemszínemet, hogy az már zavarba ejtő.

- Kész is vagyunk – mosolyogva teszi le az asztalra, a kikapcsolt hajszárítót a fodrászom.

- Hú, nagyszerű! Végre! – forgatom a fejem a tükörben. Szőke vagyok, most már nyugodtan megkezdhetem az egyetemet. – Mennyivel tartozok? – kérdem.

- Mivel kétszer kellett a szőkítést elvégeznem, így hetven fontot kérek – közli velem mereven. Erre akkorát nyelek, elképesztően drága, de végre befogta, viszont az e havi zsebpénzem oda.

Tudomásul vettem a hatalmas költséget, és boldogan libbentem ki a fodrászszalon ajtaján. Hazafelé menet, az összes üzlet ablakában megcsodáltam magam. Egy szőke, dögös csaj, speciális kék szemekkel, maga a tökély.

Öröm volt nézni, ahogy megfordultak utánam a srácok, még inkább feszítettem, bár az utamba kerülő lányok, kissé lenézően pillantottak felém, de az meg kit érdekel? Boldog vagyok.

- Megjöttem! – harsányan kiáltom el magam, a fehér bejárati ajtó melletti asztalra dobom a kulcsomat. Választ viszont nem kapok. – Hahó!

- Bocs, szívem! Istenem! – kukkant ki a konyhából anyu. – Hagy nézzelek? – forgat meg maga előtt. – Istenien festesz! – lelkesedik.

- Végre, kétszer estünk neki, de megérte – mosolygok rá, míg megcsapja az orromat a friss teasütemények illata.

- Nini, itt egy szőke ciklon – böki meg a fejemet, az én drága bátyám Jacob Claville. Lehuppan a konyhapulthoz, majd azonnal ráveti magát a tepsiben, éppen hűlni készülő sütikre, miközben vagány módon túr bele szőke hajába, amit most is, mint általában, nagy gonddal zselézett be, hogy igazi tartása legyen. Vagányságát megbosszulja a sütemény. – Hogy az a... - hajítsa vissza a tepsibe.

- Még forró! – szól rá anya.

- Köszi, erre magamtól is rájöttem – fújkálja az ujjait, mindjárt visszább is vett az arcából. – Egészen jól festesz.

- Ez most bocsánatkérés? – veszem el a tányért anya kezéből, és gyors mozdulattal szedek ki a sütiből.

- Fogjuk rá – vigyorog. – Tea van?

- Szolgáld ki magad, édes fiam – néz rá anya a fakanállal a kezében, mire felemeli a hátsóját, megkerül a konyhaasztalt, és a szekrényből leemeli a bögréjét.

- Te is kérsz? – fordul felém, mire bólintok. – Szolgáld ki magad! – gúnyolódik, de ekkor anya nyakon vágja. – Ezt most miért kaptam?

- Ne játszd meg magad, az csak simogatás volt – nevetem. De már tölti is meg a két bögrét, szeret engem, állandóan piszkál és marakodunk, de imádjuk egymást. Sokat csúfoltak az általános iskolában, majd a középiskolában is, de a bátyám mindig ott volt mellettem. Miután ő bekerült a kosárcsapatba, ő lett a legmenőbb srác az egész suliban, engem irigyelt mindenki, hogy ilyen klassz bátyám van, csak azért barátkoztak velem, mert én a húga voltam, de nem érdekelt. Inkább legyenek színlelt barátságaim, minthogy állandóan földönkívülinek csúfoljanak.