Imák Bâlvânyok mik ledöltek,
Bassza meg itt állok még mindig elötted.
Egyre magasabbak lesznek azok a falak,
Mindent meg tettek de vannak akik semmit nem kaptak.
Mindent le írni lapra hiâba a szép szó nem hasznâl nem tudja,
Az utat min jár már unja de ugyanazokat a köröket futja.
Tehetség mamâr fel se néznek râ semmit nem tesznek érte,
Bele halnak emberek de van akiknek ez megérte.
Szívok egyet és mint a madâr szâllok a szembe szélbe,
Elértetek tudom mindent de én addig tettem érte.
Éjszakâkon ât írtam a szövegem hogy lebküzdjem a depressziómat,
Mindig azt kérdezték a barâtok hogy tesó jól vagy?
De nem vagyok az hogy lennék egyedül élek a vilâgomba,
A gondjaim meg szerte széjjel hevernek vâllomon több halomba.
Refr:
Utolsó szavaim még mielött elmegyek öszinték lesznek,
Le kell szarni mindig azt hogy ellened mâsok mit tesznek.
Fejjel előre neki kell menni az összes hegynek,
Egy dolog mi vezérel az úton azok meg az elvek.
Nem tudnak semmit nem lâtjâk hogy szenvedek,
Csak azt érzik meg hogy minden kötelet elengedek.
Eladnâm magamat ha megtehetném de nem lehet,
Vannak dolgok amiről tudom hogy tova így nem mehet.
Sok ember van aki szeret de vajon nem szerep,
Mögöttem vannak hegyek meg az a telep.
Ahonnan elindultam megtanultam,
Az évek alatt énis megfakultam.
Sajât hibâimtol megvakultam,
Mint egy tigris elvadultam.
Túl tapostam az élet ösvényét,
Nem Lâttom szépnek csak az élet öntvényét.
Ez a depresszív kép marad majd itt összképként,
Megéltem mâr rég a lakótelepek törvényét.......
Refr:
Alàírás: Sz.T.p.
