Soulmate for Christmas [Huszonnégy napos karácsony kihívás]

Dec 17 (Alex Rider)

Dec 17: Alex Rider oneshot, ahogyan Eire-moira - nak megígértem. Kell egy pici előzetes tudás a oneshot értéséhez, de szerintem fandomon kívül is érthető.

A hátad a hideg kőnek döntötted, erős hidegrázásod volt egy ideje. A bal kezeddel kitartóan szorítottad le a kötést a jobb válladon. Alex keze munkája a szoros kötés, most már nem vérzik annyira. Hasogató fájdalmat éreztél, ami egyre csak erősödött. Az ujjaid jéghidegek voltak, a még karmazsin színűek a lecsorgott véred miatt. De érezted a nedvességet a kötésen át is, a vérzés nem állt meg. Gyengeséget éreztél az egész testedben. Csendben dideregtél. Éppen a rosszfiúk elől bújkáltatok egy raktárban, egy pisszenés is lebuktathat. A kémek élete ilyen.

- Sajnálom - motyogta a fiú, annyira halkan beszélt, szinte csak az ajkait láttad mozogni. 

Felé fordítottad a fejed, nem értetted miért mondta ezt. Hiszen nem tehetett arról, hogy hátból támadtak meg titeket. Az sem az ő sara, hogy te voltál a kiszemelt. Még így is szerencsésebbnek tartottad, hogy nem vitális helyen talált el. 

- Biztosan nem így képzelted el a Karácsonyodat - folytatta kifürkészhetetlen hangon.

Nos, nem. Igaza volt, nem így szólt a terv. Viszont számításba vehetted volna azt is, hogy huszonnegyedike napján titkos küldetésre menni Alex Riderrel nem piskóta. Azt hitted semmi baj sem lesz, hiszen hónapok óta összehangolva harcoltatok. De a túlerő sajnos kiszámíthatatlan változó. Otthon kellene lenned, karácsonyfát díszíteni és azt várni, hogy Marcus-t kiengedjék az éjszakai műszakról a kórházból.

Éppen kivérzek, gondoltad, Lehet haza sem térek. Keserédes volt a gondolat, könnyt facsart a szemedbe. Elképzelted, hogy Marcus, a bátyád, üres lakásba ér haza. Nem, nem akartad újra a gyásznak kitenni. Nem, főleg a szüleitek halála után. Összetörnéd.

- Ugyan - legyintettél, egy mosolyt erőltetve az arcodra - Marcus ügyeleten van, lehet haza sem jönne reggelig.

Alex közelebb lépett hozzád, nem akarta elismerni, de rohadtul aggódott érted. A keze a bekötözött sebedre csúszott. Nem bontotta fel, de konstatálta, hogy a kötés beitta a vért. Szisszent egyet, tudta milyen fájdalmas egy mély sérülés. Kórházban a helyed. Összeszorítottad az állkapcsod, nehogy egy fájdalmas hangot kiengedj. Az ajkadba haraptál, szinte vér buggyant ki belőle.

- Ne mozogj sokat - utasított, te pedig engedelmeskedtél, amúgy sem esett jól bármilyen mozdulat.

Levette a kabátját és rád terítette, mindenhol gondosan betakart. Mindent igyekezett megtenni, hogy ellássa a sérülésed. Aki ennyit vérzik az hamarabb kihül. Alex mindig megfontolt és magabiztos szemei most aggodalommal csillogtak. Félt, hogyha sok időt töltesz még ebben a hideg raktárban, akkor bele is halhatsz ebbe a sérülésbe.

Magát kezdte okolni emiatt. Tartózkodott attól, hogy kimutassa, de egy zsigerből jövő félelem töltötte el a gondolatra, hogy azok után amit átélt veled te meghalsz. Sosem igényelt társat maga mellé, te egy szerencsés véletlen voltál. De hozzád nőtt, te voltál a kardja és ő a pajzsod. Micsoda páros voltatok. Nem, nem akarta előtted kimutatni mennyire idegtépő neki téged szenvedni látni. A kétségbeesés ragályos. Tartotta a szemkontaktust veled, csak akkor nézett le amikor te megragadtad a kezét és eltoltad a kezét az övéhez erősített fegyverétől. Tudtad, mi járhat a fejében és nem támogattad. 

- Ne mozogj - ismételte meg, a hangja megremegett.

Felpattant, a kezébe vette a pisztolyt és ellenőrizte csőre van-e töltve.  A szemei opálosak voltak, az arca érzéstelen és mégis annyira kifejező. A karja után kaptál, hogy megállítsd, de ő kitért előled. A porcikád minden mozdulata belenyilalt. Foggal körömmel harcoltál volna érte és ha kell ellene.