Játéknak indult, de emeltük a tétet // Befejezett

Tizennegyedik rész

IZABELLA
_______

Lassan közeledni kezdett a Karácsony, nekem pedig eszembe jutott, hogy még nem vettem ajándékot annak, akit húztam. Még november utolsó hetében húztunk nevet a kapitányságon. Voltam oylan ügyes, hogy Zsoltot kaptam.

Ez mondjuk könnyítés is lehetne, hiszen már egy ideje egy fedél alatt élünk és együtt is dolgozunk, de ez nem jelenti azt, hogy tudom is, mit vegyek neki.

Egyik nap úgy döntöttem, elmegyek végre megvenni a szükséges dolgokat a közeli plázába.
Miután beszereztem mindent, leültem egy kávézóba és elővettem a telefonomat. Megkerestem benne Gizella számát. Félve emeltem a mobilt a fülemhez és türelmetlenül vártam, hogy felvegye a tulajdonos.

Fél óra múlva már az adott címre mentem és hihetetlenül izgultam. Át sem gondoltam rendesen, hogy mit teszek, csupán arra eszméltem, hogy egy kedves ház előtt állok, aminek ajtaját Gizella tárja ki előttem.

A nő kedvesen fogadott a kellemes hangulatú előszobában, majd bevezetett a nappaliba. Megkínált teával és beszélgettünk egy kicsit. Elmeséltem neki, hogy Zsolt beavatott a történetbe. Mindkettőnk szerint ez egy remek változás volt a részéről.

– Arra gondoltam, hogy talán jó lenne őket összeismertetni. Elvégre mégiscsak apa és lánya – vetettem fel az ötletet, amire szerencsére Gizella is csak helyeselni tudott.
– Nagyszerű ötlet, de mégis hogy oldjuk meg? Nem lehet egyik pillanatról a másikra bedobni őket a mélyvízbe!
– Persze, hogy nem. Lassan kéne adagolni mindkettejüknek. Szívesen elvállalom a közvetítő szerepét, ha nem gond.
– Ez remek ötlet! Máris szólok Szofinak, hogy szeretnéd megismerni.

Gizella felállt és felsietett az emeletre. Idegesen vártam, hogy mi fog történni, hiszen nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan fog majd történni minden.
Azt gondoltam, kidolgozunk majd egy tervet és majd szépen, lassan elkezdjük csepegtetni az infókat. Nem csak így belevágunk egyből a közepébe! Azt sem tudom, mit mondhatnék egy nálam tíz évvel fiatalabb lánynak!

– Menj csak nyugodtan – tért vissza Gizella. – Hátha neked képes lesz normálisan válaszolni.
– Lázadó korszak? – kérdeztem rá elfolytott mosollyal, majd felálltam és elindultam a szoba felé.

Bekopogtam a "Belépni csak engedéllyel!!!!" feliratú ajtón, majd lenyomtam a kilincset és beléptem.
Egyből felismertem az ordító zenét. Ossian – Hangzavarban a harmóniát.
Végignéztem a szóban, aminek a fala tele volt híres énekesek poszterével, de az alatta lévő festék még rózsaszín volt. Az eredetileg fehér színű szekrényeket is sötét bandák képe díszítette, én pedig elmosolyodtam azon, hogy mennyire gyerekes és egyben kamaszos is a szoba.
Az ágyon rózsaszín takarók, az asztalon vicces tollak, de fekete táska. A szőnyeg fekete, de az ágy lábán ott van néhány régebbi matrica, amiket csak félig kapartak le.

– Bejöhetek?
– Te is a nagyanyám egyik pszichológus barátnője vagy, aki kitűnő az egyetemen és akivel szerinte beszélgetnem kéne? Mert ebben az esetben nem – válaszolt gorombán Szofi és egyből felismertem benne Zsolt vonásait. Az undokságot egyértelműen tőle örökölte.

A lány egyébként bakancsban és fekete cuccban hevert az ágyon, miközben a mellette heverő hangszóróból üvöltött a zene. A lábait a falon pihentette, éppen az egyik One Direction posztert tiporta szét és fejjel lefelé nézett vissza rám.

– Nem, én nem egy pszichológus vagyok.
– Ó, oké – mondta és felült az ágyon, sőt még a zenét is lehalkitotta.
– Jó ez a szám. Én is szeretem.
– Oké, létezik, hogy te valami irtó jófej csaj vagy, akit a nagyanyám valamilyen oknál fogva idehívott, vagy csak álmodom?
– Igazi vagyok és nem a nagymamád hívott. Én szerettelek volna megismerni. Izabella vagyok – nyújtottam felé a kezem.