Játéknak indult, de emeltük a tétet // Befejezett

Tizenharmadik rész

IZABELLA
______

Zsolt meglepően kedvesen köszönt, majd lepakolta a holmiját, átöltözött a fürdőszobában és készített két teát.
A gőzölgő bögréket a dohányzó asztalra tette és megkért, üljek le mellé.

– Mielőtt bármit mondasz, szeretnék bocsánatot kérni. Nem kellett volna a dolgaid között kutatnom.
– Ne kérj bocsánatot. Én voltam a bunkó, amiért úgy rád förmedtem. Nem tehetsz róla, hogy megtaláltad. Nem kellett volna előhagynon, de ha már így történt, most szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba.
– Rendben – bólintottam feszülten.
– Kérlek, ne szólj közbe majd. Nehéz elmondanom, nem szeretném többször elkezdeni. Egy szuszra végig mondom, te csak utána reagálj, kérlek.
– Rendben – ígértem meg neki és feszülten vártam, hogy elkezdje. Bár már tudtam a történetet, meghallgattam őt nem mondhattam azt, hogy "ja, egyébként anyád tegnap itt járt és mindent elmondott nekem". Ezt a beszélgetést úgy kellett végighallgatnom, mintha most hallanám a részleteket először.

ZSOLT
______

Nehéz volt belekezdeni, de annál könnyebb volt utána folytatni. Tudtam, hogy Izabella nem fog közbe szólni, hisz megígérte, néha mégis azt kívántam, bárcsak mondana valamit.

– Gondolom, te is észre vetted, hogy az a felvétel nem mai. Tizenöt évvel ezelőtt készült. – kezdtem bele. Izabella bólintott. – Kamasz korában az ember sok hülyeséget csinál. Én is így voltam ezzel. Soha nem hallgattam anyámékra. Egy októberi napon minden tiltás ellenére elszöktem egy buliba. Ittunk, jól éreztük magunkat és megismertem egy nagyon szép lányt. Tizenöt éves volt. Teljesen elment az eszem, de neki is. Mindketten rengeteget ittunk. Az este végén az ágyban kötöttünk ki és csak néhány hónappal később tudtam meg, hogy terhes. Akkor hozta nekem ezt a képet.

Megálltam. Szörnyű volt felidézni az emléket. Azt persze nem említettem meg, hogy édesanyám emiatt dobott ki, bár azt én is csak akkor tudtam meg, amikor Zsófi hozzám vágta ezt a képet.

– Szörnyen viselkedtem vele! Elküldtem a francba, azt mondtam neki, hogy biztos nem az enyém. Azt mondtam, mekkora ribanc, hogy mindenkivel összefekszik és utána azt akarja velem elhitetni, hogy én vagyok a gyerek apja! Soha nem felejtem el azt, ahogyan akkor nézett rám.

Arcomat a tenyerembe temettem és nem bírtam tovább, kitörtek belőlem a rég elfolytott könnyek.

– Mindenkit elveszítettem. Zsófi a legjobb haverom húga volt, akinek nem merte elmondani, mi történt. Azt tudom, hogy az anyja tombolt, amikor megtudta, hogy a tizenöt éves lány várandós. A srácot ki akarta nyírni, de Zsófi hallgatott, akkor is, ha én olyan borzalmasan gonosz voltam vele. Azután nem beszéltem velük. Átmentem egy másik iskolába a nagybátyám segítségével. Sokszor eszembe jutottak, de mindig bemagyaráztam magamnak, hogy nem az én problémám a gyerek.

Láttam Izabellán, hogy meglepte ez a dolog, de egylátalán nem csodáltam. Senki nem nézte volna ki belőlem, hogy van egy gyermekem, aki tizenöt éve fogant meg.

– Azt sem tudom, hogy megszülte – e a babát. Persze azt tudtam, hogy nem akarja elvetetni, de az anyja a világ legerőszakosabb nője. Talán végül rávette és meg sem született. De sokszor elgondolkozom rajta, hogy mi van akkor, ha Zsófi nem hazudott és tényleg én vagyok a gyerek apja. Mi van, ha mégis megszülte? Akkor van valahol egy fiam vagy egy lányom! Te eltudod ezt hinni?

Izabella egy ideig gondolkozott. Valószínűleg sokkolta a dolog.

– Én... Nem is tudom, mit mondhatnék – kezdett bele óvatosan. – Szörnyű ezt hallani.
– Hát még átélni!
– Ne aggódj, Zsolt – fogta meg a karomat, mire halványan elmosolyodtam. – Most, hogy elmondtad, könnyítettél a lelkeden. Idővel pedig minden jobb lesz, hidd el.
– Tizenöt év telt el – ráztam a fejem lemondóan – és még mindig ezen agyalok.
– Mi lenne, ha felkeresnéd?
– Te örülnél egy apának, aki tizen akárhány év után egyszerűen csak beállítana és azt mondaná: "Helló, amúgy én vagyok az apád"?
– Nem.

IZABELLA
_______

Sajnáltam Zsoltot és igyekeztem előadni, hogy most hallom először ezt az egészet. Miközben mesélt, nagyon nehéz volt megállni, hogy ne szóljak közbe. Aztan pedig legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy a gyereke egy tizennégy éves lány, akit Szofinak hívnak, az anyja a szülés után meghalt, a te anyád nevelte fel.
Ezt persze nem tehettem, így inkább csendben maradtam.

Később Zsolt elment zuhanyozni, majd kihagyta az esti meccset és korán a szobájába vonult. Megértettem. Tizenöt éven keresztül senkinek nem beszélt erről és most, hogy felidézte az emlékeket, nyilván nehéz lehet neki.

Kérdés az, hogy nekem mennyire lesz nehéz ezt feldolgozni, helyre rakni magamban és valahogy megoldani.