Játéknak indult, de emeltük a tétet // Befejezett

Tizenegyedik rész

IZABELLA
_______

Pénteken tehát Zsolt lelépett, én pedig úgy gondoltam, lesz egy szabad hétvégém, amikor csak magammal tudok majd foglalkozni, azonban ez már szombat délelőtt megdőlt.

Éppen reggelit készítettem magamnak tíz órakor, amikor megszólalt a csengő, nekem pedig fogalmam sem volt, ki lehet az. Nem feltételeztem, hogy munkaügyben keresi valaki, de azt sem hittem, hogy az egyik haverja az. Zsoltnak nincsenek barátai. Kizárólag felszínes kapcsolatai vannak.

Megtöröltem a kezem, majd az ajtóhoz léptem és felkészültem, hogy csupán a postás lesz az, vagy egyéb hivatalos személy. Azonban az ajtó előtt egy idősebb, mosolygó nő ácsorgott.

Alacsonyabb volt nálam, a haja festett szőke. Kék szemeivel döbbenten nézett rám.

– Jónapot! Miben segíthetek?
– Nemes Andrásné – nyújtotta a kezét, majd, amit elfogadtam és bemutatkoztam neki én is. – Bemehetek?

Elléptem előle, mire a nő bejött a házba, levette a kabátját és a cipőjét, majd mindent alaposan szemügyre vett.

– Itt laksz, kedvesem?
– Igen.
– Remek. Tehát az én kis Zsoltikám végre talált magának valakit.
– Nem, félreérti. Én és Zsolt... Szóval mi nem vagyunk együtt. Csupán a kollégája vagyok.
– Értem én, nem kell túl magyarázni. Nem mondom el senkinek, megnyugodhatsz.
– Nem, tényleg. Félreérti. Zsolt és én csak munkakapcsolatban vagyunk.
– Tegeződjünk, kedvesem. Kérhetek egy kávét?
– Persze – feleltem és már neki is kezdtem.

Zsolt anyjának jelenléte ledöbbentett. Zsolt mindig azt mondta, hogy az anyja egy idióta sznob, aki korábban kidobta őt és nem is tartják a kapcsolatot. Nekem egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki kidobja csak úgy a fiát. Ha így is tett, bizonyára volt rá oka.

A forró kávét letettem a dohányzó asztalra és helyet foglaltam a nő mellett.

– És mit keres itt?
– Mondtam már, hogy tegezz nyugodtan! – simította meg a karom. – Zsolttal szerettem volna beszélni.
– Sajnálom, de ő holnap estig nem jön haza.
– Csak nem összevesztetek?
– Valami olyasmi.

A nő minden részletre kíváncsi volt én pedig örömmel meséltem. Ideje volt végre valakivel őszintén beszélni. Egy olyannal, aki nem szekál engem.
Figyelmesen hallgatott, néhol közbeszólt, majd a végén tanácsot adott, mert ő tudja, milyen nehéz a fiával.

– Még mindig nem értem, mint tudtatok ennyire összeveszni. Abból, amit elmondtál, úgy tűnt, jól kijöttök egymással.
– Ez így is van. Minden rendben volt, egészen addig, amíg nem találtam meg azt az ultrahang felvételt.
– Mégis milyen ultrahangfelvétel?

Megmutattam neki a képet, mire megsimította azt, majd letetette az asztalra.

– Tehát tudott róla – állapította meg, én pedig összevontan a szemöldököm.
– Mégis miről?
– Ez egy nagyon hosszú történet.
– Én is elmondtam az enyémet.
– Zsolt tizenhét éves volt, éppen lázadó korszakát élte. Már hosszú ideje. Nem tanult, folymatosan a hülye barátaival lógott, mindig bajba került. Hiába tiltottunk meg valamit, ő már csak azét is megtette. Elment egy buliba. Rettentő dühös voltam rá, ezért elvettem a zsebpénzét. Nagyon csúnyán beszélt velem, elhordott mindennek, majd napokra a szobájába zárkózott – a nő az emlékeibe merülve mesélt, én pedig lélegzetvisszafolytva hallgattam. –
Eltelt pár hónap, egyszer egy tizenöt éves kislány kopogtatott az ajtón. Együtt buliztak és a lány teherbe esett. Kétségbeesetten jött hozzám. Az anyja azt akarta, hogy vetesse el a babát. A lány ezt nem akarta és nem tudta, mit tegyen.

Zsolt anyukája megállt. Nagyot kortyolt a kávéból, majd nagy levegőt vett és a karkötőjét birizgálva folytatta.

– Megköszöntem neki, hogy elmondta nekem ezt az egészet és azt tanácsoltam, ne hallgasson senki másra, csakis a szívére. Úgy döntött, megtartja a babát. Aznap Zsolt megint későn ért haza, nekem pedig elegem lett belőle. Kitettem otthonról. Nem indokoltam meg, hiszen nem tudtam, hogy a lány elmondta – e neki a hírt. Zsolt elköltözött, a lány pedig bejelentette, hogy megtartja a gyermeket. Minden héten beszéltünk, többször is elkísértem a vizsgálatokra. Nagy fájdalmai voltak, bevitték a kórházba. A kisbaba megszületett, azonban az ő fiatal szervezete nem bírta és másnap meghalt.

Mindketten sírtunk. Én, ahogy hallottam ezt a végtelenül szomorú történetet, ő pedig ahogy elmesélte valószínűleg először ezt az egészet.

– Két nappal később szóltak a kórházból. Az orvosok azt mondták, a lányom ugyan elhunyt, de az unokám életben van. Azt hitték, én voltam az anyja! Elhoztam a kislányt, mellette egy levél volt, amit a lány írt nekem. Köszönetet mondott mindazért, amit tettem és megkért, vegyem magamhoz a csecsemőt. A levélben végig anyának szólított.

Átölletem Zsolt anyukáját és úgy éreztem, a szívem megszakad. Rettentően sajnáltam, ami történt és sajnáltam az asszonyt is, aki a vallanom zokogott.

– Zsolt tehát nem is tudja, hogy megszületett a lány?
– Nem. Évek óta próbálom felvenni vele a kapcsolatot, de egyszerűen lehetetlen. Mióta kidobtam, nem beszél velem. Persze, megértem, hiszen szó nélkül küldtem el otthonról. Tizenhét éves volt.
– Én azt is megértem, hogy miért küldted el. Hiszen hülye volt.
– Persze, de egy anyának az lenne a dolga, hogy a gyermeke mellett legyen, amíg fel nem nő, sőt még tovább is.
– Igen, de szerintem jóvá tetted azzal, hogy segítettél egy másik gyereknek, akinek az anyukája nem segített. És segítettél egy ártatlan kisbabának is.

Egészen estig beszélgettünk. Elmondta, hogy a lány most már tizennégy éves, a neve Szofia. Hallottam Zsoltról kiskori sztorikat, Szofi vicces pillanatait és Zsolt anyukájának fiatal korának néhány részletét is megismerhettem.

Fél kilenckor Gizella felállt, szorosan magához ölelt és ötször is megígértette, hogy a közeljövőben keressem fel őket.