A cseresznye illat

A hét hónapos napló, november 6.

Gabe nem akart menni. Tulajdonképpen, nem akart menni nélkülem, de pontosan tisztában volt ő is és én is vele, hogy mennyire szeret új embereket megismerni és mennyire szeret társaságban lenni. Megemlítette tegnap, hogy én is jöhetnék, de én nem akarok. Az Andrea teritóriája. Egyikünk se ismeri őket, de van egy gyanúm, hogy jófejek lehetnek, ha Andrea jóban van velük. Tüzet igértek a csillagos ég alatt, hátborzongató történeteket és annyi alkoholt, hogy még én, a véletlenül Bloody Marrynek öltözött lány is szépnek tűnnék utána.

Megcsitult az önbizalmam az utóbbi napokban. Egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, úgyhogy csak elfogadtam a helyzetet, hiszen ezt mindannyian átéljük. Többször mértem magam végig a tükörben a szokásosnál, elítélőbb volt a tekintetem magammal szemben és jobban láttam a hiábáimat a szokásosnál. Úgy láttam több rajtam a zsír a kelleténél, túl kicsik a melleim, az arcom nem elég szimetrikus, a hajam meg egyszerűen olyan ritka és zsíros. Nem is értettem, hogy hogyan lehetek modell. Ez az, amit mások nem látnak...

Nem látják, ahol az erdőt kivágták és a bejárat elé fákat ültettek. Erről szól a szépség. A magazinkban sima a bőröm, nincsenek pattanásaim, az alakom szemfényvesztően tökéletes és olyan könnyed vagyok, mint egy nádszál, amely csak táncol a szélben. De a valóságban messze járok ettől a tökéletességtől. Lehet meg tudom testesíteni egy kép erejéig, de abban a képben sok munka van és ugyanúgy a kamera mögött, ott van a pattanás, ami harmadik szemként mered ki a homlokomon és ugyanúgy, akármennyire is lapos a hasam még jobban behúzom, hogy még laposabb legyen. A hajam nagy része a képen nem is az enyém és a mosoly az arcomon igaznak tűnik, mert csak én tudom, hogy hamis.

Többen kellene, hogy lássák erdőt, amit kivágtak és a bejárat elé fákat ültettek. Ez az álca. A tökéletesség. Ez az áhítat, ez mindenki vágya. De, ha egyszer megszerzed, miért hiszed, azt, hogy örökre a tiéd lesz? Mert nem lesz. Elmúlik, amint a gép még egyet kattint. És nem volt érdekesebb az út, amit bejártál, hogy tökéletesnek mondhasd magad, ha csak egy kattintás erejéig is, mint maga a tökéletes pillanat?

Dehogynem.

Az út a fontos.

Nem nyugodhatsz bele abba, hogy egy üres erdő elé fákat ültetnek megtévesztésül.

Ültess fákat az erdőbe, hogy legyen miért erdőnek nevezni.

Legyél türelmes és küzdj és idővel, aminek jóra kell fordulnia, jóra fog.

Pont ezért lengtem körül Gabet és győztem meg, hogy menjen el maga. Neki is magára van szüksége is nekem is magamra. Aztán pedig, ha hazaért szükségünk lesz egymás ölelésére.

Mert, ha nem engedem el most, hogyan üdvözölhetném újra a jövőben?