Marhára pipa voltam tegnap reggel Zsolnukra meg a kis öcsikémre Csongorra is. Anyánknál voltam, amikor felhívtak, kijelentve, hogy sok takarítanivalójuk van - pedig tegnapelőtt majdnem mindent befejeztünk - és, hogy legyek kedves fáradjak el Máté szerelőjéhez, mert kell egy női kéz a kései bevásárláshoz.
- Nem is biztos, hogy jön holnap, akkor meg minek szervezkedik velünk?
- Csak segíteni akart, tudod milyen - felelte Zsolnuk, aztán olyan otrombán lerakott, azzal, hogy siessek, mert már vár, hogy falra akartam volna mászni.
- Miért ülsz még mindig itt? - kérdezte anyám szó szerint fél másodperccel később. - Sose várakoztass meg egy lányt.
- Ugyan...
- Sokat hallottam ám róla mostanában - ebben nem kételkedtem. Az öcséim másról sem zengtek. - Szívesen megismerném. Aranyos lánynak tűnik, ugye, Edvárd? - furcsa tekintettel méregetett, mire csak bólintottam. - Akkor ne hagyd, hogy kicsússzon a kezedből.
Azt akartam mondani, hogy szó sincs ilyesmiről vagy azt, hogy ugyanmár, anya, de jobban zavarba jöttem, mint amikor több, mint egy évtizeddel korábban hazajött és majdnem ránkrontott Lisával, amikor először feküdtünk le. Andi csak Andi, nem értem miért van vele az egész család olyan szinten elkeveredve. Igen, gyönyörű meg kedves, meg bármikor számíthatunk rá, meg miatta kezdem látni, hogy Csongor tényleg szereti, amit csinál, de akkor is... Olyan, mintha mindenki abba a lányba lenne beleesve körülöttem.
- Jézusom, mi ez a pokol - szállt be mellém az Impalába, mire a szemem forgattam. - Csongi mellett meglehet fagyni... Hé, ne vezessek?
- Ne - feleltem nevetve. - Nem terveztem december huszonnegyedikén meghalni.
- Hát, én sem! - kérdés nélkül tekerte le a fűtést, de ráhagytam. Két perc alatt belengte az illata a kocsit.. - Kösz, hogy eljöttél értem, Csongi. Igazán jó volt kint állni a hidegben.
- Nem kellett volna kint állnod.
- Ja, csak tudod, ha Csongi vezet, akkor meglehet fagyni. Ha kint állok öt percet, utána nincs hullátmerevítően hideg idebent.
- Hullátmerevítően - nevettem ki. - Nincs is ilyen szó.
- Még hogy nincs... - felelte bizonygatva, aztán, amikor elkaptam egy pillanatra a tekintetét, láttam rajta, hogy valami ki akar bújni belőle. - Miért kerülsz?
Miért kerülöm? Ő kerül engem!
- Én nem kerüllek - feleltem félvállról, mintha nem bántana annyira, hogy még akkor se szól hozzám, ha direkt feltekerem a hőfokot a sütőlapon, pedig láttam rajta, hogy ettől jobban semmi sem idegesíthetné, mert azt nem úgy kell. - És te engem?
Andi kinevetett. Azon a kedves nevetésén, amiről biztos voltam, hogy lefekvés előtt még le fog játszódni a fejemben. Mostanában ez volt a szokásom. Mindenről eszembe jutott, lejátszódott előttem, ahogy visszapillant válla felett és rám mosolyog és ahogy felemeli a szemöldökét kíváncsian figyelve a világot maga körül.
- Mi az? Elvitte a cica a nyelved? - megvárta ameddig leparkolok és csak akkor kérdezte meg. Össze kellett szednem magam, hogy válaszolni tudjak.
- Nem, dehogy.
- Szóval, akkor miért kerülsz?
Hagyjuk már a témát, akartam mondani neki.
- Mondtam már, nem kerüllek.
- Vó! Én se kerüllek téged és te sem hiszed el. Nem várhatod el, hogy én elhiggyem.
