A cseresznye illat

A három éves napló, november 29.

Sosem voltam még dühös, amikor rosszul voltam. Sosem. Inkább arra figyeltem, hogy ne érezzek semmilyen érzelmet és csak azt kívánjam, abban bízzak minden egyes kis porcikámmal, hogy végre vége legyen.

Nem tudtam Mátéra figyelni, olyannyira, hogy azt se tudtam, hogy kiabál velem vagy nyugtat. Annyit tudtam, hogy beszél, mert távolról hallottam a hangját, de, ami azt illette, akár arról is beszélhetett, hogy milyen makacs hideg van odakint és, hogy a kocsijába nem ártana egy melegítő.

Szerettem a tudatot, hogy végre munkám van és nem kell visszautasítanom a munkakeresők minden egyes ajánlatát, csakmert semmi közük a kocsikhoz, na, meg persze a családom nem tolerálná. Úgy éreztem végre csinálok valamit, magamért és másokért is. Leginkább magamért és leginkább azért, aki lenni akarok. És ez felemelő érzés volt. Ez volt az új kedvenc érzésem. Reggel bemenni az addig még csak egyik oldalról kinyitott vaskapun, Mátét figyelni, ahogy a reggeli kávéja felett átveszi az aznapi teendőket. Érezni a hideg napot a hatalmas üvegeken keresztül az arcomon és azon gondolkodni, hogy vajon zavarna-e bárkit is, ha lemosnám róluk a sokévnyi piszkot, vagy ha kicsit rendet csapnánk a szerelőben? Ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy ez felesleges. Vannak dolgok, amik csúfak. És vannak, amik csodálatosak. Ugyanakkor, csúfból nem lesz csodálatos és csodálatosból nem lesz csúf. Az, ami változik, amikor megkedvelem a csúnya és poros ablakokat, az csupán az én nézőpontom. Attól még nem lesz tisztább az ablak, sőt, mire minderre rájövök lehet, hogy már több por csücsül rajta, mint azelőtt.

Az a fontos, hogy mi, hogyan akarjuk látni a dolgokat. Az akarat. A szabad akarat, ami rohadt nagy hatalom. És még is olyan könnyen lemondunk róla, mert nem vagyunk tisztában azzal, hogy még is mire képes.

Onnantól, hogy megtudtam milyen a szabad akarat... Nem akartam elengedni. De onnantól, hogy hátbaszúrt a tudat, hogy Ed tette azt anyával... Hogy tényleg Ed tette azt anyával. Mindent feláldoztam volna, még a szabad akaratot is csakhogy bosszút áljak. És ez kikészített. Hogy eddig fel sem fogtam, hogy valójában ez történt. Hogy tényleg megtörtént és nem csak üres szavak voltak, amiket a papírra körmölt, hogy kitöltse a fehér lapokat.

De vajon mindent komolyan gondolt? Komolyan gondolta, hogy mennyire szeret mindannyiunkat, miközben ilyesmire volt képes? Komolyan gondolta, hogy kedveli Andit?

Mert szerintem hazudott.

Nem először tette.

Nem rántott ki első próbálkozásra a fejemből, de másodikra igen... Máté félrerántotta a kormányt, arra számítottam, hogy a forgalommal szemben kötünk ki, de pontosan oda kerültünk, ahol kellett volna lennünk. A fejét csóválta, szavak hagyták el az ajkát, de olyan hangosan lélegeztem, hogy nem hallottam, amit mondott. Az első adandó parkolóba beálltam egy bank mögé.

- Basszameg - morogtam, ahogy a kocsi olyan hangon mordult fel, mint, akiben túltellítődött a pára. Apró hőfelhő szállt fel a motorháztetőből. Máté megállított, mielőtt kiszálltam volna. - I-igen? - remegett a hangom, sőt az egész testemben remegtem. Csodáltam, hogy a mellkasom nem szorított és nem folytogatott úgy a köhögés, ahogy korábban. Sőt, egészen szerencsésnek éreztem magam, mert nem volt nálam az inhalátor.

- Csongi... Mi történt?

Nem azt kérdezte, hogy miért ütköztünk majdnem, amit én még sem fel fogtam, hogy majdnem megtörtént, hanem arra gondolt, hogy mi történt köztem és Ed között.

- Hallottad, nem? - nem akartam szemétládaként bánni Mátéval, kezdve az miatt, mert például ő a főnököm, ezért annyira gyorsan váltottam hangnemet, ahogy csak tudtam. - Basszus... Nem így értem...

- Igen, hallottam - megnyugatatott a higgadtsága. Sőt, lenyűgözözzött. Máté nagyon összeszedett, ahhoz képest, hogy mi mindenen ment épp keresztül. Összeszedetebb, mint én. - Csak nem értettem meg, Csongi. És, ha ennyire kiakadtatok rajta mindketten...

- Ed vezetett - Máté értetlen fejet vágott, vádló szavaimat hallva. - Ed vezetett. Amikor... Amikor anyuval ütköztek - egy ideig maga elé bámult, pontosan úgy, ahogy én tettem, amikor először olvastam, csakhogy én akkor még nem hittem el teljesen. - Ami azt illeti - sóhajtottam. - Megértem, hogy anya magára fogta. Mégiscsak Ed a fia és szereti, csak...

- Váratlanul ért? - segített ki Máté bármilyen elítélés nélkül Ed iránt.

- Igen. Nem hittem volna, hogy... Hogy... Nem is tudom megfogalmazni.

És Máté sem tudta. Ezt nem lehetett megfogalmazni. A csalódást, ami ért. És, amit olvastam... Ami összetörte a szívem, olyan valósnak tűnt. Már tudtam, hogy az és nem tudtam, hogy valaha is képes lennék újra a bátyám szemébe nézni...

És akkor megcsörrent a telefonom. Ed volt az.

És nem tudtam nem felvenni. Mintha megéreztem volna.