Azt se tudom, hol kezdjem...
Hetekig csak erre tudtam gondolni és végre itt volt előttem. Az egyik csavarkulcs után a másikat fogtam és azok az olajos kesztyűk bűzölögtek a kezemen... Mintha hazatértem volna egy nagyon hosszú útról.
Már akkor pillangókat éreztem a hasamban, amikor megláttam Máté hirdetését az interneten. Tele volt helyesírási hibákkal. Nem épp Máté erőssége az ilyesmi. Még szerencse. Az internetről megítélve Máté szerelője egy nagyon lepukkant hely. Sőt, valószínűleg a valóságban se sokkal jobb, csakhogy, én sokkal szebbnek láttam, már évekkel ezelőtt is, ahányszor csak ott csücsültünk a parkoló mögött és akkor, amikor először adtak a bátyáim alkoholt a kezembe. Akkor még azt hittem Máté és Liza örökre a barátaink lesznek és egy nap Ed és Liza összeházasodnak. Utólag visszatekintve, elég furcsa, hogy ilyenekről álmodoztam tizennégy évesen. Azóta eltelt több mint négy év és ma már csak azt akarom, hogy minden rendben legyen otthon. Elegem van belőle, hogy mindent Ednek kell csinálnia, ha meg elmondanám neki, hogy tessék, inasnak állok egy autószerelőben, idegbajt kapna. A baleset óta irtózik mindentől, ami mozog és közben még zúg is. Ritkán fogadja el, hogy elfuvarozzam, csak abban az esetben, ha máskülönben kilométereket kell sétálnia vagy tekernie azon a rozoga biciklin. Ahogy ő szokta a naplójában mondani, amikor segíteni akar, de még nem tudja hogyan: A szívem szakad meg érte. De ugyanúgy azt is le szokta írni, hogy nem tudunk segíteni azokon, akik ezt nem akarják. Ettől rettegek. Mi van, ha nem kellek Máténak? Máténak sem?
Nincsen olyan elszánt jövőképem mint Józsinak.
Nincsen zsiráfszívem, mint Ednek.
És nem a legjobb barátom a fél világ, mint Zsolnuknak.
Úgy érzem megbújok a soraik között, én vagyok a család fekete báránya és a legrosszabb, hogy ezt rajtam kívül senki sem látja. Zsolnuk nem hív el a barátaival pityizálni, de a bátyáimat viszont mindig. Akik persze sosem mennek el. Ed ritkán ajánlja fel, hogy menjek vele a kórházba, ha anyát megy meglátogatni, de a többi öccsét meg órákig képes nyaggatni és aztán leordítani, hogy mekkora seggfejek, amiért nem képesek meglátogatni őt. És Józsi sosem hív el magával a bulikba, ahova a barátnőjével jár és mindig kukázik, hogy kell mellé még egy egyén, aki beszél férfinyelven, mert megőrül a barátnője barátnőitől, akik olyan sokat csevegnek nőnyelven.
Úgyhogy reménytelennek láttam, hogy Máté igényt tartson rám. Olyannyira, hogy senkinek se mondtam el, hogy hova megyek és mikor. Azt hittem, nem lesz belőle kalamajka. Elvégre is, felnőtt vagyok. De Ed szerint inkább rohadtul gyerekes a viselkedésem és ebből levezetve a példát, mindkettő következtetésemben tévedtem... Máténak szüksége van rám és rohadt nagy kalamajka lett a titkos kiruccanásomból. Nem fogadott hívások, megkockáztatom azt mondani, hogy pánik, barátok zargatása és utcák járása. Nem erre számítottam és hogy őszinte legyek ez végkimenetel megrémített. Mi lett volna, ha csak megálltam volna egy fagyiért?
- Te aztán nagyfiú lettél! Igazi fiatalember! - veregetett vállon Máté, amint megérkeztem.
Én személy szerint nem láttam magam olyan nagynak, mivel én vagyok a legalacsonyabb közülünk. Józsi három és fél kilósan született, ma meg százhúsznál jár és csupa izom. Ő a legmagasabb. Ed százkilencvenhat centi, de a kóc a fején és az egyenes hát ugyanolyan magassá teszi, mint Józsi. És ott van Zsolnuk. Ő százkilencven magas és nyurga akárcsak én, csakhogy én még pár centivel alacsonyabb is vagyok.
- Mintha évtizedek óta nem találkoztunk volna, öcskös! Hogy van az öreg?
- Jól van, jól van - feleltem gyorsan.
Igazából Ed naplójából tudtam, hogy apánk sincsen olyan jól. Majdnem minden este kiültek a csillagok alá, még akkor is, ha nagyon késő van és egyre többször hozták fel anyát.
- Ennek mindig örülök.
- És te Máté? Hogy megy az... Üzlet?
Sosem volt erősségem a beszéd.
- Megvagyok köszönöm, bár, ami azt illeti, kikészít ez a hátfájás! - egy rozoga székre ült le, aminek vas és úgymond, hideg illata volt. Már rozsdásodott, ahogy többi szék is, amikre régen "kiültünk". - Jól megy öcskös. Sőt, jobban, mint a hátam, az biztos!
Máté imád viccelődni. Főként a nyomorultul szomorú dolgokon és lehet ezeket régen nem értettem, de ahogy egyre szomorúbb lettem az évek múlásával, ez alkalommal nagyon is együtt tudtam vele érezni. Együtt tudok érezni a szavakkal, amiket ki sem mond. Ezt írta Ed a naplójában, amikor legutóbb anyáról beszélt.
- Lehet, hogy többet kéne pihenned - tanácsoltam a gól felé lőve a labdát, de Máté elvette.
- És miben segíthetek, öcskös? Csak nem valami baj van az Impalával?
- Dehogy - legyintettem remegő kézzel. Észre sem vettem, hogy mennyire izgatott lettem. - Igazából, a többi kocsi baja érdekelne. Láttam az interneten, hogy inast keresel.
Természetesen meglepődött és azonnal afelől érdeklődött, hogy még is hogyan eggyezett ebbe bele az apám.
- Hát... Látta, hogy mennyit bütykölöm az Impalát és, hogy mennyire szeretem.
- A világon tényleg csak hét csoda van! De egyem a fenéjét, ha ez az nem az egyik! Láttam én ám, hogy mindig is volt hozzájuk szemed - felpattant, jajgatott egyet és a kezembe nyomta a kötényét. - Minél olajosabb, annál jobb. A sárga Toyotával kezdjük. Ki kell cserélni a hűtőfolyadékos dobozka zárófedelét, menni fog?
Na, ná, hogy ment.
Évek óta bújtam az internetet, minden kis részletét tudtam az autóknak. Sőt, meglepetésként ért, hogy Máté egyes dolgokat csak "izének" hív.
Gyakornokként mutatott be, amikor egy fiatal párt lyukas első gumival bevontattak.
- Sose tudni kik ezek, nem akarom, hogy az ellenőrmanókat a fejemre küldjék - vont vállat előszedve az emelőjét a hatalmas bőrtáskájából. Aprónak tűnt a táska mellett. - Liza imádta kiskorában az emelőt. Azt mondta ő is szívesen lenne kocsi, hogy őt is ennyit emelgessék.
- Hogy van Liza?
- Ahogy ő mondja: Megőrül az egyetemtől. De szerintem jól viseli.
- Nem lehet könnyű a pszichológia...
Gyorsan szereltem le a kereket, megszokott mutatvány volt már. Az Impaláét volt hogy csak szórakozásból szerelgettem fel meg le.
- Áh, ugyan - sóhajtotta. - Csak egy rakás ember próbálja megfejteni egy másik rakás ember gondolatait, ahelyett, hogy a sajátjával törődne. De Liza szereti, úgyhogy támogatom. Csak furcsa, hogy már nincs itt velem...
- Akkor már értem, mire kell az inas - mosolyogtam rá, de ő a fejét rázta.
- Van már egy lelkes segítőm. Csak ő nem mindig tud itt lenni.
- Á.
- Szerintem, mire visszajönnek a kocsiért, addigra ő is megérkezik. Imádni fogod a járgányát.
- Hűha, milyen kocsija van?
Máté elmosolyodott. Azon a csalafintább mosolyán.
- Motorral jár.
Meg kell mondjam, nem azt kaptam, amire számítottam. Máté épp mesélni akart az érkezőről, amikor az betoppant, a motort leállítva és begurulva valahova hátulra a kocsironcsok mögé. De követ rám, ha az nem egy nő volt!
- Á-á, nem szereti, ha bámulják. Emígy nagyon jó fej. Meg modellkedik. Ha bámulni akarod, adhatok újságot.
- Mi? - hitetlenkedve tekertem egy utolsót a fogaskulccsal és, ha akartam, ha nem, tekintetem a cipőkopogást követte. - Nem kérek újságot, kösz.
- Csak viccnek szántam.
A nő, lány, halvány fogalmam sincs a koráról, Andreaként mutatkozott be és azt hiszem buta kis fejem, azonnal szerelembe esett. A nagyon jó fej kevés volt leírásnak. Királylány, az már inkább. Mentolos rágó volt a szájában, de nem pukkasztott vele undok lufikat. A haja meg rohadtul hosszú, felkötve hordta és úgy nézett ki, mint egy Istennő. Miután odajött bemutatkozni, még jobban igyekeztem olyannak tűnni mint, aki érti a dolgát. Ezt meg is dicsérte.
- Motorokhoz nem értesz véletlenül?
- Nem - ráztam a fejem bugyuta mosollyal arcomon. Leengedte az emelőt, majd kivette a helyéről.
- Voltál már egyen?
- Andrea - szólt rá Máté a rozoga vasszékéről. - Ez nem a te dolgod. És nem vihetsz kiskorúkat furikázni!
Mielőtt Andrea válaszolt volna, közbeszóltam.
- Nem is vagyok kiskorú! - Máté szúrós szemekkel nézett rám, mintha átszúrtam volna a legnagyobb tervének tervrajzát. Úgyhogy, a nagy beszélőképességeimet azonnal be kellett vetnem. - És igen, már utaztam motorral. De nem... Akkorával.
- Meg ne kérdezd, hogy ki-e akarja próbálni! - förmedt rá nevetve a Máté, mire a lány megforgatta a szemét és visszarakta a bőrtáskába az emelőt.
- Miért? Én szívesen mennék vele egy kört - vallottam be.
Ami azt illette, természetesen, nem csak a motor miatt. Nem voltam igazán oda a motorokért, sőt, még a vezetésben is volt egyfajta akadályom, amit nem tudtam legyőzni. Nem mertem százhússzal többel menni vagy akár egy pillanatra is elengedni a kormányt. Nem mintha az Impalával ezeket egyáltalán meg lehetne tenni.
- Oké, megegyeztünk - a lány, nő kacsintott aztán pacsira emelte a kezét. - Ha befejeztétek mára, akkor szólj és elvihetlek egy körre!
A keze munkáskézre emlékeztetett, olyan volt, mint Józsié. Érdes és kemény bemélyedések keletkeztek rajta, amik mind történetet mondtak el.
Máté szusszantott, amikor a lány visszament a műhely visszhangos végébe.
- Öcskös, nem ajánlom azt a motorutat, de te tudod... - vállat vontam. Nem tudtam mit mondani. - Nem Andi miatt, nehogy azt hidd - magyarázta. - Csak nem akarom, hogy apád vagy Ed frászt kapjanak, ha megtudják, hogy te...
Nem nagyon figyeltem a további érvelést. Nem értem, hogy Ed miért nem tudja elengedni a múltat? A felnőttek, vagyis akarom mondani a tőlem felnőttebbek, miért ilyen makacsok? Mi olyan jó abban, hogy nem mernek élni? A semmin kívül?
Minden?
Ez talán túl költői volt.
Jöttek a kocsiért és Andira gondoltam, ahogy a pár beszállva a járgányba csókot váltott.
- Szóval - tereltem kissé a saját figyelmem. - Ennyi volt?
- Dehogy, öcskös - Máté öblösen nevetett. Kíváncsian figyeltem, hogy hova mutat. - Azt az ősrégi kocsit fogjuk bütykölni.
Az emelőn lógott. Még, amikor bejöttem megakadt rajta a tekintetem. A festés színe miatt. Nagyon ritka árnyalat volt, sőt a halvány ibolyából nincs is két egyforma. Távolról egy női kocsinak venném, de közelről férfias, öblös volt. És egy roncs. Valaki ütközött vele elölről. A motorháztető totál felhajlott, a lámpák megrepedtek, a maradványai már messze járhattak.
- 69-es Ford Mustang. Egészen Arizónából hozattuk ide. És rosszabb állapotban volt.
A Ford Mustangot nem kedveltem annyira, sőt egyetlen régi kocsit sem. Minden, ami a nyolcvanas évek előtt és a tengerentúl készült az számomra világvégének számított. Kivéve az Impala. Az meg azért, mert én pofoztam helyre. Gondoltam, Máté is ezért bütyköli azt a rémséget.
- Kéne bele egy motort szerezni. Meg hát... Kicsit nagyon rendbe hozni - megállította az emelőt, majd egy gördülődeszkát rúgott felém. - Szabad nézni is, meg fogdosni is.
Máté szerelőjében sosem fordultak meg még ilyen problémás kocsival. Ahogy ő mondta, az emberek olyan unalmakkal jelennek meg mint a hűtőolaj csere, a fékolaj újratöltése, lyukas kerék, betört lámpák, olyannyira piszkos karburátorok, hogy csoda, hogy még ment a kocsi és ezt így jó sokáig folytatta, de mivel már itt értettem mire gondolt, ezért nem követtem tovább.
Mígnem...
Meghallottam a hangját.
Nagy Edvárdét.
A bátyámét.
A fenébe is, rosszabbul nem jöhetett volna ki a helyzet. Lebuktam. De úgy nagyon csúnyán. És Máté ezt nagyon nem díjazta. Nem volt elítélő, de láttam rajta, hogy problémának tekint és pontosan tudom, hogy ő mit szeret elhárítani és miért van rá egy egész szerelője. A problémát. Aztán, miután lerakták a telefont, Ed nagyon hamar személyesen is megjelent.
- Most meg haragudhattok. Vagy, ha nem ti, akkor én. Így lehetetlen, hogy az inasom legyél, Csongi.
A fenébe.
- A micsodád?
Ed kíváncsian kapkodta kettőnk között a szemét. Érdekes szeme van. Mindannyian az apánkra hasonlítunk, izmosabb vagy gyengébb kiadásban, de nagyjából ugyanúgy, barna szeműek, sötét hajúak és sötétebb bőrűek vagyunk. Kivéve Edet. Ed anyánk rikító kék szemét örökölte, piszkosszőke haját és azokat a kis pontokat a bőre majdnem minden pontján. De még is... Jobban beillett közénk, mint én.
Fuldokoltam a kimondatlan szavakban. Mielőtt megöltek volna, Andrea motorja akkorát zúgott, hogy nem volt ember, aki nem hallotta.
- Bocsika - hallatszott a kiáltás és fél perccel később Ed figyelme megint rajtam pihent és már nem nevettünk Mátéval.
Úgy nézett rám, mint aki tudja.
Mint, aki tudja, hogy tudok a titkos naplójáról, az anyánk 2012-es és 2013-as naplói között lapulóról. És úgy nézett rám, mint, aki ezért mindjárt leharapja a fejem.
