Már nagyon izgatott voltam anyu születésnapján, sőt meg is osztottam vele, hogy mi történt, amikor a többiek már elmentek. Természetesen, ő már hallotta Ed oldalát a történetnek. Nekem azt mondta támogat. Anyu mindig is igyekezett egyszerre mindannyiunk oldalára állni és mindannyiunknak egy támasz lenni. Sokszor hallottam, ahogy panaszkodik apunak, hogy még a hármasikreknél is nehezebb dolga van velünk. De aztán mindig azt mondta, hogy nem bánja. Nem bánja, hogy három uzsonnát pakol az iskolába, nem bánja, hogy három fiú haját vágja és tízenéves léttünkre mindannyian fodrászok akarunk lenni, mint ő. Volt egy ilyen furcsa álmunk. Nekünk hármunknak. Egy nagy szalonban anyával, mert anya mindig egy szalonról álmodott, ami csak az övé lett volna.
De, amikor apa öt évnek ezelőtt felhozta, hogy tessék összespóroltuk mindannyian... De tényleg mindannyian. A buszokon jegy nélkül utaztunk vagy inkább gyalogoltunk. Nem mentünk moziba, mint a többi gyerek, még akkor se, ha nagyon olcsó volt a jegy és, amikor mindenki cukrot és üdítőket vett, mi azt mondtuk, hogy nincs rá pénzünk. Kinevettek érte és utólag visszagondolva, annyira kis összeggel járultunk hozzá, de mégis... Anya ezt nagyobbra értékelte, mintha azt mondtam volna, hogy, megnyertük a lottót gyere, segíts elkölteni ezt a sok pénzt.
Értékelte.
De visszautasította.
Mérgesek voltunk, csalódottak és tényleg évekbe telt mire felfogtuk, hogy miért döntött így. Szerette a szalont, ahol dolgozott, szerette, ahogy az emberek, akik olcsóbban akartak nyíratkozni házhoz jártak hozzá és ott ültek a kicsiny udvarunkban. Mi meg körüllengtük, ollót és fésűt adogattunk neki, söprögettünk és addig szórakoztattuk a népet még vissza és vissza nem tértek. Ünnepekkor és szülinapokkor kézzel fogható ajándékkal, más napokon meg azzal a mosollyal, ami arról árulkodott, csá, hosszú napom volt, gondoltam hazanézek. Később a pénz nagy részéből Zsolnuk egyetemre indult, Ed meg pincéri kurzust végzett.
Anyu nagyon nevetett a születésnapján, olyannyira, hogy az ember nem tudott nem mosolyogni, ahogy a kezét fogta és az embernek, ha akarta, ha nem, könny szökött a szemébe.
Az orvosok szerint egyre kevesebb az esély arra, hogy használjon a terápia. Az egyik este apa azt mondta Ednek, hogy a legjobb lenne abbahagyni az egészet. Csak pénzkidobás. Aztán, amikor Ed bement a szobájába, ami az enyém mellett van, nagyobb csend volt, mint szokott lenni. Tudtam, hogy sírt, ha nem is írta le a naplóiba, akkor is tudtam. Olyankor síri csend volt, nem akarta, hogy még véletlenül is meghalljuk. Én pedig széggyeltem volna átmenni és megölelni, mert azzal lebuktam volna, hogy hallgatóztam.
Nem is emlékeznék rá, hogy láttam volna őt bárki előtt is sírni. Vagy bármilyen más érzelmet kimutatni, ami egy picit gyengébb fényben tűntetné fel, mint, amilyen. Ed ilyen. Neki ez a menedéke. Anyunak meg a takarók, a viseletes magánkórházi hálóing meg az ágy, amiről még egyszer se lépett le a saját lábán. De azt mondja, kényelmes. Nos, apu szerint azért az árért amit a magánkórháznak fizetünk ez kell, hogy legyen a minimum.
Anyu nem akart hazajönni három éve, azt mondta vagy ez vagy semmi és, hogy a semmiben reménykedik, mert ez sok pénz és egyikkel sem zavarna minket.
Itt van egész nap, évek óta, csakhogy ne "zavarjon" minket...
Keménynek akarok tűnni. Mind a négyen annak akarunk tűnni, de, ha a családról van szó, mindannyiunk szíve darabokra van törve. És, amikor egy kicsit nagyobb a nyomás darabokon, amikor egy kicsit mélyebben veszek levegőt, mint kellene... A darabok gyilkos tőrkényt nyomódnak a tüdőmbe. Nem hagynak levegőt venni. Kitöltik a mellkasomat, nem hagynak helyet a tüdőmnek. Elveszik tőlem a levegőt, de én nem hagyom magam. Nem engedem, hogy a törött darabkák győzzenek.
