Nem tudtam felfogni.
Sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni.
Sohasem.
Az élet egyre jobban támadott azokkal a dolgokkal, amikben nem reménykedtem.
Vagyis, nem, hadd javítsam ki magamat. Az élet nem támadott azzal, hogy Andival jóba lettünk. Azt, akartam. De azt, hogy valami hatalmas lerombolódjon az életemben, azt már kevésbé. Mintha egy tízezer darabos kirakós lett volna, amit alig vártam, hogy felépítsek, de még is... Mindig rohadtul türelmes voltam vele, mindig ügyeltem rá, hogy kellő időt adjak neki. Ha egy időre nem is első helyen foglalkoztam vele, utána mindig visszatértem hozzá, mindig elővettem és mindig folytattam, mert tudtam, hogy ki akarom rakni azt a kirakóst. Be akartam fejezni. Mert mindannyian befejezzük és gyönyörködünk benne, hosszas éveken át. Legalább is, ebben hiszek. És aztán akkor se omlik össze, ha már az egyikünk meghalt. Akkor is kitart. Kitart, bármi áron.
Bizalom és megbocsájtás nélkül nem működne egyetlen kapcsolat sem.
De, mi történik akkor, ha eljátszák a bizalmat? Akkor már nincs mire építeni. Még is hogyan húzhatnék elő egy téglát, amin azt írja, hogy "megbocsájtok", amikor nincs mire rohadtul ráraknom?
Egész délután a kaja volt a legjobb barátom. Csokis fagyi és pizza, felválltva. Tudtam, hogy nem kéne ilyesmit ennem, túl sok szénhidrátot és túl sok cukrot. Főként, ha mást se csinálok egész délután csak fekszem az ágyban és bámulom a plafont, várva, hogy hazaérjen és hogy megválaszolja: Miért?
Az órára néztem: még csak öt volt.
Gabe csak kilenc után ér haza.
Bort nyitottam.
Még is miért? Kérdeztem magamtól egyfolytában.
Györgytől tudtam meg.
Sőt, ha a lány úgy dönt, hogy nem teszi fel az internet bugyraiba, talán sosem tudom meg.
De miért?
Szebb lenne tőlem? Hiszen csontsovány vagyok, kedves hanggal és kedves mosollyal, akkor mi nem elég annak a két szemének? Mi rosszat látott, hogy félre kellett néznie, egészen annyira, hogy valaki máson akadt meg a szeme?
Szégyelltem magam, de még mennyire és két pohár bor után az óra még mindig ugyanazt mutatta: Reménytelen vagyok.
Fel akartam hívni. Sőt, már csörgött a telefon, amikor hirtelen úgy döntöttem, kinyomom. Ezt nem lehet hívásban megbeszélni és amúgy se lenne pár perctől több ideje, már ha lenne neki egyáltalán annyi.
Úgyhogy valaki mást hívtam fel, de ő nem akart telefonon beszélgetni, hanem inkább fogta magát és eljött, megölelt a kérésem nélkül ivott az üvegből és ugyanolyan tekintettel vizsgálta a falat, ahogyan én.
- Nem tudom elhinni... - morogta maga elé Andi. - De most komolyan? Tudtam, hogy minden férfi egy kibaszott balek, de miért pont az öcsém? Nem tudom elhinni.
- Én sem...
Ami azt illette, valahol legbelül mindketten elhittük. Gabe sokat maradt ki, bulizott nélkülem és élte az életét, mint mindenki más. De ettől volt minden olyan rendben a kapcsolatunkban, mert nem szakítottuk el egymást a saját életéből. Legalább is nekem így működött. Sose adott okot arra, hogy féltékenykedjek. Nem értem, hogy még is hogyan történhetett meg ez.
- Felhívom... - kikaptam Andi kezéből a telefont, akaratom ellenére is.
- Nem akarom, hogy... Telefonon keresztül. Meg amúgy se biztos, hogy felvenné.
- Oké. Mikor ér haza?
- Kilenc körül.
- Akkor várunk, Gabi. Aztán, ha kell én rúgom tökön.
Ami azt illette, nem voltam Andi helyében, hogy tudjam mit érez, de meg mertem volna esküdni rá, hogy még tőlem is csalódottabb volt. Elvégre is, ő nem másfél, hanem huszonnégy éve ismeri az öccsét. Én lehet, hogy csak félreismertem ilyen kevés idő alatt, de a nővére... Akkor Andinak kell, hogy igaza legyen. Gabe nem csalna meg.
Végül a tévét bámultuk a fal helyett, de le volt némítva. Odakint lassan sötéttedett, a madarak aludni tértek, az emberek dudáltak a forgalomban. A szívem egyre helyesebben vert nyolckor. Andi szendvicseket csinált, kijelentve, hogy bármi is legyen, üres hassal nem fogunk tudni megbírkózni vele.
- Sajnálom...
- Semmi baj - feleltem életem legnyomorultabb estéjén, lenyelve a savanyúuborkát, amit elfelejtettem megrágni.
- Nem, ezt... Hanem... - tekintete szomorúan csillogott, ahogy étvágytalan arccal visszrakta a szendvicset a tányréjára. - Ahogy bántam veled ennyi ideig. Annyira vak voltam... - valószínűleg én is. - Összetöri a szívem, hogy egy ilyen nagyszerű lánnyal képes voltam így bánni, miközben végig lehettünk volna barátnők is.
- Még lehetünk, Andi.
- Már azok is vagyunk - nevetve kacsintott, aztán furcsán nézett a félig megevett szendvicsre, amit eltomtam magamtól. Ma úgyis olyan sokat ettem. Vizilónak éreztem magam. Egy gyászoló vizilónak, akinek az az egyetlen boldogsága, ha megesz mindent maga körül. - Na, de együnk - azzal nevetve felvette a szendvicsét, én meg csatlakoztam hozzá.
Utána hülyeségekről beszélgettünk. Első szerelmekről, első csókokról és, hogy Andi mennyire nem hisz a szerelemben, de a jó dolgokban viszont igen. Én meg megkérdeztem tőle, hogy szerinte a szerelem nem jó dolog? Ő annyit felelt, hogy szerinte a szerelemnek attól ezerszer jobbnak kéne lennie. Legalább is, ő így képzeli el.
Én meg így éreztem.
Addig még Andi ordítva kérdőre nem vonta az öccsét. Tényleg ordítva. Talán az alkohol tette, de sosem láttam még őt ennyire kikelni magából. Én nem voltam annyira dühös, amennyire ő. Inkább fáradt voltam és magyarázatot akartam, de Andi... És talán, ha én vonom kérdőre Gabet, akkor ő tagad és megölel, azt mondja majd, menjünk, tusoljunk le, aztán megmaszíroz és alszunk egy jót. És, hogy minden rendben lesz.
Majdnem ugyanezzel kezdte.
- Nyugodjatok meg...
Már nem felelt ilyen nyugodtan, ahogy Andi mindent sorban hozzávágott, aztán már nem csak szavakat, hanem a pohár vizet is ráöntötte, amit elé raktam korábban.
Én meg ott álltam törött szívvel, mert Gabe nem úgy reagált, ahogy arra számítottam volna. Rá se figyelt a nővére, hanem elém lépett és ahelyett, hogy megmagyarázta volna, ami történt, olyanokat vágott a fejemhez, amiket eddig sosem mert és amiktől menekülni akartam.
Azt mondta, engem semmi más nem érdekel a fogyáson meg az évesen kívül.
Azt mondta a mérleggel szorosabb a kapcsolatom, mint vele.
Azt mondta, a valóságban pont olyan lapos vagyok, mint a papír, amire rányomtatnak.
Azt mondta, minden kis szaron sírok és egy hisztérika vagyok, szó szerint.
Azt mondta, elviselhetetlen vagyok.
Idegesítő...
És sorolhatnám mindazt, amit, azt hiszem, ő sem gondolt elég komolyan, de ahhoz nekem pontosan elegek voltak, hogy összetörje a szívem. Andi ki akarta zavarni, de ő kettesben akart velem beszélni, leordítva nővérét, aki a védelmemre kelt azonnal.
- Kérlek, ne menj el... - suttogtam könnyeimen keresztül.
- Látod! - mutogatott nővére előtt. - Nem akarja, hogy elmenjek...
- Andi... - a hangom elcsuklott. Miért olyan nehéz beszélni, ha az embernek csak a szíve tört össze? - Andi, ne menjen el... - ekkor Andira néztem és megint éreztem azt az energiát, ami belőle áradt, ahogy képes volt a káoszban rám mosolyogni és én képes voltam letörölni a hülye könnyeimet és kitessékelni Gabet a saját kezemmel.
