Amy csodája (Összefonódott lelkek 1.) [Befejezett]

Előszó

Gábriel elgondolkodva nézte a lélek sziluettjét, melyen átsejlett a felkelő nap sugara.

Mint minden nap az elmúlt száz évben.

- Már száz éve –mondta ki gondolatait Gábriel az ajtóban állva. – Készen állsz? – tette fel minden egyes napfelkeltekor a kérdést a nő szellemének.

- Még nem – jött a halk, lágy válasz, de még mindig a távolt kémlelte az ablakon keresztül. Valakit keresett, valakit várt.

- Mi a mai napra a terved? – már régen nem tartották be a szokásos formaságokat, és áttértek a tegeződésre.

- Várok – válaszolta már száz éve minden nap ugyanazt a szellem, majd nagyot sóhajtott.

- Van bármekkora ártó szándék benned? – tette fel a következő szokásos kérdést Gábriel.

- Nem – jött a lágy válasz, mint minden nap.

Gábriel tudta, hogy az igazat mondta. Tudta, mert ez volt az adottsága. Az ő feladata volt a megtört lelkeket a gyógyulás felé vinni, vagy levadászni. Évezredek óta volt ez a tisztsége, de ilyen lélekkel még soha életében nem találkozott.

Ez a szellem még mindig ugyanolyan eltökélten ragyogott, mint a halála pillanatában. Akárhogy is törte a fejét, nem jött rá, hogy honnan nyerheti ezt a mérhetetlen erőt egy egyszerű halandó.

- Száz év! – Fakadt ki a Kísérő, Gábriel. – Ennyi év alatt már a legtöröttebb lélek is megkezdheti az újjászületését a földre. Mary! Kérlek, könyörgöm, hagyd abba a várakozást, és gyere velem!

A Kísérők elsző számú szabálya, hogy a tiszta (átró szándék nélküli) lelkeket nem lehet kényszeríteni az átkelésre. Maryben pedig még az ártó szándék csíráját sem fedezte fel.

Soha.

Soha nem találkozott ennyire megtört mégis ennyire erős lélekkel. Lelki szemeivel látta, ahogyan apránként a törés mentén eltűnik a semmibe. Lassan csordogál ki belőle, már száz éve. Mégis mennyi lelkierő lehet benne, ha még mindig nem tűnt el a létezésből?

- Én ezt már nem bírom elviselni! Minden nap félve jövök el érted, mert attól rettegek, már nem leszel itt, hogy  eltűntél örökre.

- Sajnálom. – A nő kecsesen Gábriel felé fordult. – Tényleg nagyon sajnálom, de nem mehetek. – Rázta meg a fejét fejedelmien.

Gábriel ezalatt a száz év alatt utána járt, a nő múltjának. Megtudott róla szinte mindent. Vagyis a legfontosabbakat:

Annamary Rosalia Fritzgerald egy herceg lányaként látta meg a napvilágot. Még halálában is érezni lehetett benne ezt a nemesi vonást.

Szelíd. Csendes. Kedves. Udvarias. Melegszívű. Segítőkész. Egy igazi földre szállt angyal egy zord világban.

Apja keménykezű, a hatalomtól megrészegült férfi volt, aki egy váratlan fordulat okán lett csak herceg. A lányát egy királyhoz akarta adni minden áron. Ezért a makacs gyermeket engedelmességre nevelte. Ha kellett, akár félholtra is verte, verette. Mindig szigorúan ügyelve arra, hogy még éppen hogy túlélje.

A kiválasztott férj sem volt különb az apjánál. Mikor a nászéjszaka szembesült a felesége testét csúfító hegekkel, nem volt hajlandó hozzányúlni, csak bottal, korbáccsal, s más egyéb dolgokkal.

A férfi úgy érezte, hogy csapdába csalták, így nem kímélte a felesége testét. A halálát kívánta. Éhezés, bántalmazás jutott csak az ifjú ara osztályrészéül.