Amy csodája (Összefonódott lelkek 1.) [Befejezett]

Tizenhatodik fejezet

- Azonnal öltözz! – viharzott be a kollégiumi szobába Meg, és huppant le az ágyban fetrengő Amyre. A lány furcsa volt az elmúlt napokban. Mintha minden életet kivet volna belőle az a bizonyos estély. Meg nem érthette, hogy mi történt a barátnőjével. Bár ezt még a lány se tudta igazán.

Amy úgy érezte, hogy a kételyek felemésztik. Egyre jobban elsodorta az ár a racionális gondolkodástól. Esténként elővette a dobozból a kincseit. Nyaklánc, fülbevaló, a levél, a mézeskalács, és a kis fa dísz. Nem tudta összerakni a fejében, hogy egy férfi, aki ennyi időt áldoz arra, hogy csodálatossá tegye a karácsonyát egy kollégista lánynak, hogyan passzol a sárkánykirály szerepébe. Hogyan lehetséges, hogy olyan természetesen simult a karjaira Mel? Hogy lehetséges, ha egyszer őt szerette? Azóta a nap óta nem látta. Nem is érezte annyira, hogy vele lenne. Mintha egy világ választaná el őket egymástól. Néha érzett ilyet, de akkor körülbelül egy nap alatt újra erősen érzékelte. Általában ez akkor történt meg, mikor egyik kontinensről a másikra költözött. Most azonban ezek sokkal hosszabb időintervallumok voltak.

Ha a logikája helyes – és miért ne lenne az -, akkor Draco nemhogy az országban, de még egy kontinensen sem tartózkodik vele. Talán a második találkozás kételyeket ébresztett a férfiban? Már nem akarja őt? A kérdés ironikusnak hathat, ugyanis az este óta kizárja a sárkánykirályt a tudatából, az elméjéből, a szívéből, a lelkéből. Vagy nagyon jól sikerült kizárnia, vagy mostanra már nem érdekli őt. Pedig a csavaros női logika alapján mindennél jobban szerette volna, amikor maga alá temeti a szomorúság, a bizonytalanság, akkor jöjjön az a bizonyos meleg érzés, hogy valaki ölelést küldött a számára. Hiányzott neki, és ez kimondhatatlanul fájt neki. Szenvedett. Látni akarta. Most!

- Hagyj békén! Korán szoktam lefeküdni. – Amy megpróbálta a fejére húzni a takarót, de ez lehetetlen volt. Meg még mindig rajta ült, így a takaró kettejük közé volt préselve.

Mostanában tényleg korán fekszik. Mióta nincsenek az előző életéből való rémálmai, ismét imádott álmodni. Általában Róla álmodik. Arról, hogy nevet, viccelődi, játszik. Bármiről tudott álmodni, de egy biztos volt: Ő mindig megjelent benne, és valahogyan még szebbé varázsolta az éjszakát.

Egyszer újra álmodta az estét. Egész végig együtt táncoltak, és butaságokat suttogtak egymás fülébe. Mondhatni úgy, mint az előző életében. Szerettek együtt táncolni. Volt annak is egy meghittsége, intimitása, mint másnak nem.

Meg tisztában volt barátnője újonnan felvett szokásával, de azzal is, hogy aznap még jószerivel ki sem kelt az ágyból.

- Mennünk kell! Oz itt van! Látni szeretné a fogadott lányát. Gyere! – csillogott fel a szeme, majd felpattant az ágyról, és magával cibálta barátnőjét a szekrényhez, és elkezdte szétdobálni a cuccait. Mivel nem talált szerinte megfelelő ruhát, a saját szekrényéhez ment, aztán elkezdte a lány elé próbálgatni a ruhadarabokat.

- Hol is akar találkozni velem? – sóhajtott egyet megadóan.

- A szobánkban. – Mikor elhagyták a szavak Meg száját, elkerekedett szemmel nézett körül az említett helyiségben. Kész katasztrófa volt. Amy kezébe nyomva egy radnom ruhát, elszáguldott, hogy rendet tegyen. Nagyon kellett igyekeznie, hogy fogadható állapotba legyen a lakrészük, mire ideér a vendégük.

Nem sokkal később kopogás hallatszott. Meg izgatottan felugrott, és beengedte a jövevényt.

A férfi az ajtóban ijesztőnek hathatott volna, de Meget boldogsággal töltötte el, hogy látja. Oz köszönésképpen biccentett, majd tekintete azonnal tovább siklott Amyre, akihez igazából jött. Meg csüggedten hagyta magukra őket.