Amy csodája (Összefonódott lelkek 1.) [Befejezett]

Hetedik fejezet

Amy hétfő este hullafáradtan esett be a kényelmes kollégiumi ágyába. Megcsinálta. Elment Franciaországba, majd vissza. Helyi idő szerint hétfő hajnali háromra már a koleszban is volt. Az alvás nem szerepelt az elmúlt napok szótárában, így mondhatni élőhalottként adott elő - Meg szerint a manók családjába tartozó - professzor asszony előtt. A nőt annyira meglepte a lány pocsék állapota, hogy adott neki egy hét haladékot, ha elhagyja azonnal a termet.

Meg szerint ez azért volt, mert minden természetfeletti lény látja rajta, hogy egy közülük. Tudományos tény, hogy ezek a fajok nehezen betegednek meg, de ha egy elkap valamit, akkor egy egész közösséget béníthat meg hónapokra, ezt persze senki sem akarja. Ezzel az információval Amy számára egyértelművé vált a tény, miszerint sokkal több természetfeletti lény látogatja az egyetemét, mint valaha is képzelte. Hogy ezt mégis honnan lehet tudni? A válasz egyszerű. Minden természetfeletti a professzor asszony példáját követve elkerülte, mint a pestisest. Látványosabban tértek ki az útjából, mint a sima emberek.

- Biztos, hogy minden rendben? Kérhetünk segítséget a kollégium vezetőjétől – jött az aggódó hang a szoba túlsó feléről.

Amy fáradtan arra fordította a fejét, majd ha lett volna hozzá ereje, nevetésben tört volna ki. Sajnos még ahhoz is fáradt volt, hogy egy halvány mosolyra húzza a szája szélét.

- Biztos. Csak hulla fáradt vagyok. Sokat segítene, hogyha hoznál a KFC-ből kettő, nem, legyen inkább négy nagy csirke kosarat. Légyszi! Kell az energia, amit elvesztegettem az út során. – Amy nyögött egy nagyot, mikor a kezét megpróbálta felemelni, hogy a rendelése számát vizuálisan is megerősítse.

- Elmondanád végre, hogy hol a fenében voltál a hétvégén, amitől ilyen szarul nézel ki? – nézett ki kérdőn a nyitott esernyő mögül egy esőkabátba csomagolt, orvosi maszkot és gumikesztyűt viselő lény, aki a Meg névre hallgat.

- Franciaországba utaztam, jobban mondva repültem. Pocsék volt az idő visszafelé, és mivel siettem kevesebbszer álltam meg, mint javasolt lett volna. Ha lett volna még egy napom, akkor meg sem látszana rajtam a dolog.

- Repültél. Mármint repülővel, vagy a saját szárnyaidon? – húzta el az arca elől a maszkot kíváncsian a lány.

- Saját szárnyakon. Van róla fogalmad, hogy milyen drágák a repülőjegyek? Szörnyen! Az ösztöndíjamból és a könyvtári melómból csak annyit tudtam félretenni az utazásra, hogy néha megálltam kajálni valahol. – Amy nyögött egyet a pocsék kajákra gondolva, amiket meg tudott fizetni.

- Várjunk csak! – kiáltott fel Meg, miközben lekapta magáról a kabátot. – Te sárkány vagy! Nem hallottam még olyan sárkányról, amelyik... tudod... szegény lenne. – A szegény szót szinte suttogva ejtette ki Meg, mintha egy szitokszó lenne.

- Meg. Még olyan sárkánnyal sem találkoztál, amelyik egyedül él, és pánikbeteg. Tedd túl magad ezen, és hozz nekem valami kaját. Ha lehet, húst. Ne is csirkét hozz, hanem inkább valami jó véres staek-et. Légyszi! Ha nagy leszek, meghálálom. Én mosom egy hétig a ruháidat, ha ezt megteszed értem. – A sárkánybébi kiskölyökkutya szemekkel pislogott a barátnőjére.

- Oké. Csak egy pillanat, és már itt sem vagyok. – Meg sietve kapta fel a tárcáját. Az ajtó felé tartva még hitetlenkedve morgott valamit az egyedül élő, pánikbeteg, csóró sárkányokról, meg arról, hogyha mégis beteg és elkapja, álmában – sárkány ide, sárkány oda - megfojtja egy párnával.

Meg pár óra múlva döbbenten nézett szét a szobában végbement pusztításon. Még jó, hogy hallgatott a belső hangjára és egy egész osztagnak való különbözőféle húst hozott, mert félő lenne, hogy ő lenne a főfogás, ha nem lakik jól a vele szemben ülő sárkány.