Amy csodája (Összefonódott lelkek 1.) [Befejezett]

Harmadik fejezet

Amy két hónapja volt már az egyetemen, mikor az egyik tantárgyból a beadandó a kelleténél nagyobb érdeklődést keltett benne. Nem kimondottan a feladat, hanem az egyik csoporttársa előadása.

A prezentációja témája az elhagyatott kultúra volt. Úgy közelítette meg az egészet, hogy régi, romos, gyakran elhagyatott épületet fotózott szokatlan perspektívából, majd elemezte az építészeti szempontból, mivel a srácnak az volt a fő szakja. Érdekes volt, látványos és sokkolóan ismerős az egyik épület. Az a hely, az a romkupac folyton visszatért az álmaiban. Vonzotta valami a felé, de ezzel együtt taszította is. Rettegett tőle, mégis úgy érezte, oda kell mennie, és muszáj saját szemével látnia azt.

Óra után a barátnőjét hátrahagyva igyekezett a srác után. Mikor már csak egy lépés választotta el őket egymástól, megérintette a vállát. Az kíváncsian visszafordult, Amy pedig a legkedvesebb mosolyát ragyogtatta a fiúra, aki hirtelen megbotlott.

- Szia! Te vagy Bret? Amy Rosewood vagyok, a „művészet a világban" órára járunk együtt – mutatkozott be kedvesen, majd mikor a srác még mindig kukán bámult rá, hozzá tette: – Az óra, ami az előbb ért véget, és amin te előadtál...

- Ja, igen! Bret vagyok – kapott hirtelen észhez, és kapkodva próbált egy laza pózt felvenni. Végül a bal alkarjával a feje mellett támasztotta ki magát, majd a jobb kezét csípőre tette. A mozdulat odáig vezetett, hogy az összes jegyzet, ami a kezében volt, a földre esett. Amy próbálta visszafojtani a kikívánkozó kacaját, amit egy krákogással igyekezett leplezni, nem túl sikeresen. – Ez de ciki! – A fiú füle elvörösödött, miközben kapkodva igyekezett felvenni a szanaszét esett lapokat, s könyveket.

Amy lehajolt, hogy segítsen neki.

- Szóval Bret. Lenne egy kérdésem a...

- Nincsen barátnőm – vágott közbe izgatottan a fiú.

- ...prezentációddal kapcsolatban. – Amy kicsit furcsán nézett, majd a kezdeti döbbenetet lerázva magáról tovább beszélt, miközben a fiú alig hallhatóan átkozta magát, és így lemaradt a lány kérdése nagy részéről. - ... szóval meg tudnád adni? – sóhajtott megkönnyebbülten Amy, hogy végre a mondandója végére ért.

Mikor azonban a srác értetlen szemébe nézett, tudta, hogy megint megtörtént. Az ember férfiak képtelenek figyelni rá. Ez eddigi élete során akkor volt igazán kellemetlen, mikor ember férfi volt a tanára, és felelés közben egyáltalán nem figyelt a mondanivalójára.

Volt olyan eset, mikor a tanár kijelentette, hogy csak a két szép szeméért nem fogja átengedni a vizsgán, tehát tanuljon még egy kicsit. Ezt persze az egész osztály megdöbbenve hallotta, mivel messze túlszárnyalta a tudása és az előadása a vártakat. Később ezt a tantárgyat írásban teljesítette.

A másik véglet pedig az volt, amikor bizonyos elfoglaltságai miatt nem tudott készülni az órára. Ő persze ezt töredelmesen beismerte, a tanár meg beírt számára egy jelest a második világháborúból. Tehát nem hibáztathatja senki sem, mikor elkeseredésében ilyen esetekben egy kétségbeesett „ember" sóhaj hagyja el a száját.

- Persze, itt a számom. – Firkantotta oda a zsebéből előhalászott blokkra a számokat a fiú, majd mosolyogva odaadta neki. Aztán megfogadta magában, hogy inkább a közösségi oldalon veszi majd fel vele a kapcsolatot. Írásban talán sikeresebb lesz az információ szerzése.

Elköszönés után, mikor megfordult, hogy visszamenjen az újdonsült barátnőjéhez, megpillantotta a sarkon a nem túl kedves szobatársát, aki látványos kivonulást vitt végre ezt követően a folyosón. Amy gondolatban megtapsolta, és az elkényeztetett hercegnő szerepét tizenegyesre osztályozta a maximálisan adható tízből. Jó, legyen inkább húsz.