Vállt Vállnak Vetve

• VIII • CODY

Éppen az apámtól kapott dobókockát forgattam az ujjaim között, mikor Nate visszatért.

– Hol voltál? – ültem fel a padon.

– Mennyi ideje mentem el? – kérdezett vissza, az ivókúthoz lépve. Azt hittem, inni akar, de ehelyett vadul dörzsölni kezdte az arcát.

– Már majdnem egy órája.

– Oh... – egyenesedett fel Nate víztől csöpögő arccal. – Bocs.

Letelepedett a velem szemben lévő padra. Pár pillanatig csak meredt maga elé, aztán furcsa, izgatott hangon elmesélte, kibe botlott a liget közepén.

– ...és azt ígérte, holnap segít nekünk valami kaját szerezni.

Nem értettem teljesen, miért bízik meg ebben az Aleshben automatikusan, de hittem abban, hogy Nate jól döntött. Különben is, szükségünk van a kajára. Nagyon lement a vércukrom.

Biccentettem és ásítva elhelyezkedtem a padomon. Nate is úgy tett, de mielőtt még elaludtam volna, megszólalt.

– Cody... Szeretnék veled megbeszélni valamit.

O-ó.

Kérdő pillantást vetettem rá. Nate az összehajló faágak között besütő Hold fényét bámulta (nem tudom, mikor jelent meg, mert mikor beléptünk a ligetbe, még nem volt itt...).

– Mikor megölted azt az empúszát, Willék lépcsőházában...

Basszus.

Hiába voltam fekvő helyzetben, ösztönösen behúztam a fejem. Már egy ideje abban reménykedtem, hogy Nate elfelejtette a dolgot.

– Nem haragszom miatta, meg hát végül is jó vége lett... De szeretném, ha többször nem fordulna elő ilyesmi. Próbálj meg türelmes maradni, egy efféle hiba az életükbe kerülhet. Emlékezz a próféciára.

– Bocs – motyogtam bűnbánóan.

Ritkán van bűntudatom, de mikor megöltem Radassát és megláttam Nate arcát, lelkiismeret-furdalást éreztem. Kívülről talán nem tűnik nagy dolognak, de a bátyámnak igaza van: nem hibázhatok pusztán azért, mert dühös lettem. Gyakran vagyok hirtelen haragú, de nem engedhetem meg magamnak, hogy esetleg Nate-nek valami baja essen emiatt. A bátyám halálába még belegondolni is szörnyű volt, nemhogy miattam történne!

Nate elmosolyodott, átnyúlt a padon és megszorította a kezemet. Aztán a másik oldalára fordult, nem sokkal később pedig már hallottam halk szuszogasát.

Az én szememre viszont sokáig nem jött álom.

A fák – jégerek, tölgyek, bükkök, olyan fák, amik Görögországban ritkán fordulnak csak elő – leveleit nézegettem. Körülvették a kis ligetet, és kupolaként borultak felénk, de középen, az ivókút körül maradt egy pár méter széles kör, ahová már nem értek el az ágak. Itt besütött a Hold ezüstös fénye.

Elgondolkodva nézegettem a krátereit.
Nate azt mondta, hogy ez az Alesh az istenük. Még sosem hallottam róla, pedig a Táborban volt görög mitológia-óránk.

Nate pedig kétségkívül furán viselkedett. Egyelőre nem akartam találgatásokba bocsátkozni, amíg személyesen nem találkoztam Aleshsel.

Ásítottam egyet. Már biztos jó késő lehet – ez a gondolat kúszott be lustán az agyamba, mielőtt elnyomott volna az álom.

° ° °

Másnap Nate keltett. Morogva ültem fel, szívesen aludtam volna még pár percet.