Vállt Vállnak Vetve

• V • NATE

Izgatottan rohantunk vissza Willék lakására. Végre volt valami konkrét támpontunk! Talán mégis szerencse, hogy belefutottunk ebbe a szörnybe.

A meglepett Will újra beengedett minket. Már épp készültem volna elsorolni, amit megtudtunk, mikor hirtelen éles fájdalom hasított a mellkasonba.

– Áu! – kaptam a fájó ponthoz. Ujjaim valami nedveset tapintottak.

Ja, tényleg, megsebesültem.

Will gyorsan elkapott és behúzott a lakásba. Leültetett az ágyra a hálóban, zavartan álldogáló és a lábával toporgó öcsémet elküldte ambróziáért. Előhalászott egy elsősegély-csomagot az ágy alól (szerintem Nico féltékeny, hogy Will ezzel az ágyuk alatt alszik) és rám parancsolt, hogy vegyem le a pólómat.

A ruhadarab eléggé átázott már – vér és izzadság mocskolta be a világosnarancs anyagot. A seb eléggé hasogatott, de mivel komolyabb bajt nem éreztem, sejtettem, hogy nem lehet súlyos.

Will a fertőtlenítős vattapamaccsal a kezében vette szemügyre a sebet. Időközben Cody is visszatért az ambróziával, leült mellénk és a kezembe nyomta a karamellszínű, utánozhatatlan állagú anyagot. A számhoz emeltem és egyben bekaptam. Málnás gumicukor íze áradt szét a számban – a legkedvesebb ízem.

Gyerekkorunkban Cody és én sokat voltunk egyedül. Anyánk egész nap dolgozott (műsorvezető volt, ami tudtommal nem igényel tizenkét órás munkaidőt, de ki tudja, mit csinált valójában), így általában én vigyáztam az öcsémre. Ilyenkor gyakran előfordult, hogy este közösen megnéztünk valami filmet, nagyon felnőttnek gondolva magunkat, amiért szabadon válogathattunk a csatornák között. Ilyenkor mindig gumicukrot zabáltunk, de zacskószámra. A málnásakat, a kedvenceimet Cody mindig meghagyta nekem.

– Bocs, ha fájni fog, de-

– Basszus! – szisszentem fel, ahogy Will vattapamacsa hozzám ért.

– Minden oké? Súlyos? – hajolt előre Cody. Will bólintott.

– Szerencsére semmi komoly szervet nem érintett – mosolygott a bátyám, miközben én a kínok kínját éltem át. – A mozgás még egy ideig kicsit fájni fog, de az ambrózia biztos segít- hoppá!

Az istenek eledele, amit mi, félistenek egyfajta gyógyírnek használtunk, pillanatok alatt megtette hatását: a seb gyakorlatilag begyógyult, már csak egy kis forradás maradt. Később ez is eltűnt, és csak egy, a kreolos bőrömön jól látható fehér heg volt a helyén... Ez azonban örökké ottmaradt, emlékeztetőül az első szörnyre, akivel szembekerültem.

– Ah, szuper – húztam volna vissza a pólómat, azonban ekkor megcsapott az illata. – Pfúj – fintorodtam el. Cody elvigyorodott (a kis kárörvendő).

– Add csak ide, kimosom – nyújtotta Will a kezét.

Pár perc múlva már mindketten kölcsönruhában ücsörögtünk a párnákkal borított kanapén. Bianca, a kislány Will elmondása szerint aludt, Nico ott ült velünk szemben, a bátyám pedig éppen visszatért a mosókonyhából.

– Szóval, elmondanátok, mi is történt? – vonta fel a szemöldökét a fiatalabb férfi. Codyra pillantottam, de a fiú szokás szerint rám hagyta a beszédet.

– Hát – sóhajtottam – belefutottunk egy empúszába. Itt lent, a lépcsőházban.

Nico felszisszent. Will rémülten nézett ránk, de igyekeztem megnyugtatni a házaspárt. – Nyugi, azt mondta, minket keres. Szerintem azt sem tudja, hogy ti itt vagytok. Onnan lentről nem érezhette a szagotokat.

A két férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült. Teljesen megértettem, miért ijedtek meg annyira.

A szörnyek kiszagolják a félisteneket. Bár a Félvér Táborban biztonságban vagyunk, ha onnan kilépünk, azonnal életveszélybe kerülünk. Ezért sem használhatunk elektromos készülékeket. Noha egy idősebb félistennek gyengébb az illata, Will és Nico joggal aggódhattak, saját maguk és Bianca miatt is.

– De sikerült legyőznötök.

Bólintottam. – Sőt, pár dolgot meg tudtunk tőle...

A szemem sarkából láttam, hogy Cody elvörösödik és lesüti a szemét. A leszidását későbbre tartogattam, mert sokkal fontosabb dolgunk is volt, de még nem bocsátottam meg elővigyázatlanságát.

Elismételtem Willéknek Radassa szavait. A bátyám elgondolkodó képet vágott.

– A kolkhiszi varázslónő kétségkívül Médeia lehet...

– Az aranygyapjús csaj, aki feldarabolta a bátyját? – kérdeztem.

– Igen, ő az. Ami viszont Pheidiasz szobrát illeti... – Will megrázta a fejét. – Még sosem hallottam a fickóról.

– Dehogynem. Phideiasz ógörög szobrász volt – szólt közbe Nico, mire mindenki ránézett. A férfi vállat vont. – Annabeth nagy rajongója. Ő készítette...

– Az olümpiai Zeusz-szobrot! Ami az ókori világ hét csodájának egyike.

Mindenki meglepetten nézett Codyra. A fiú az egyik párnán lévő lyukat piszkálgatta, mandulavágású, jádezöld szemével pislogott ránk. – Ezt sikerült egyedül megjegyeznem az ógörög kultúra és művészet óráról – vallotta be.

Elvigyorodtam. Ez az én öcsém!

Will meglepetten bólintott. Felállt és valahonnan egy nagy, vaskos könyvet szedett elő.

Ösztönösen elhúztam a szám. Utáltam a könyveket. Codyval ellentétben, aki hiperaktív, én diszlexiás vagyok. Még a legegyszerűbb mondat elolvasása is hosszas kínszenvedésbe került.

Azonban jelentősen megkönnyebbültem, mikor Will lerakta elénk a könyvet és egy rajzra mutatott.

– Íme – jelentette be ünnepélyesen. – A Pheidiasz-féle Zeusz szobor.

A képen egy nagydarab fickó ült egy trónon. A szakállból és a jogarán üldögélő sasról rögtön leesett, hogy a szobor valóban Zeuszt ábrázolja.
A többi ábrázoláson oly marcona arcon most nyugodt mosoly ült, a tekintete békésen nyugodott az olvasón. Bár felül meztelen volt, lejjebb egy, az ókori görögöknél mindennapos ruhadarabnak számító textildarab tekeredett a dereka köré. Lábán a szokásos szandált viselte, jobb kezében egy pici Niké-szobrot tartott.

– A tizenkét méteres Zeusz szobor teste elefántcsontból, ruházata aranyból, míg szemei perzsa üvegből készültek. Az olimpiai játékokat szervező Élisz városa rendelte a szobrot egy híres athéni szobrásztól, Pheidiasztól az időszámításunk előtti ötödik évszázadban – olvasta hangosan Cody a kép mellé írt szöveget. – A szobor, noha már a régmúltban elveszett és valószínűleg megsemmisült, alakját a korabeli pénzérmékről és leírásokból ismerjük, s a világ hét ókori csodája közé sorolják.

Meg kellett hagynom, a szobor valóban fenséges látványt nyújtott. Jó, persze, egy Apollón-szoborhoz képest semmi, de nem kell túlzásokba esni.

– Szóval, ennek a szobornak, Médeiának és Hüperiónnak van köze a küldetésetekhez – összegezte Nico. Codyval egyszerre bólintottunk.

– Na és most, hogyan tovább? – nézett ránk Will. Cody rám vetette szokásos „tiéd a pálya” pillantását, úgyhogy tudomásul véve, miszerint megint rám hárul a döntés felelőssége, nyeltem egyet, és így szóltam: – Görögországba megyünk. Olümpiába.