Vállt Vállnak Vetve

• III • NATE

Már egy jó félórája a Félvér-hegyen toporogtam, mikor az öcsém, nyomában Kheirónnal és pár táborlakóval felcaplatott Thália fenyője mellé.

– Végre hogy itt vagy, tudod mióta várok rád? – feddtem meg Codyt, de a fiú csak megforgatta a szemét. Jó, Apollón gyermekei mindig a nap első sugarára kelnek, és Cody amúgy is nagyon szeret aludni. Olyankor kikapcsol az agya, és végre megnyugodhat.

Kheirón végigpillantott rajtunk. – Tettetek el ambróziát? És drachmákat? Még jól jöhetnek Írisz-üzenetekhez.

A férfi a mögötte álló szatírhoz fordult. Az bólintott, előrelépett és a kezembe nyomott egy kulacsot és egy papírba csomagolt valamit.

– Nektár és halandó pénz. Biztos szükség lesz rájuk.

– Köszönjük – süllyesztettem a táskám mélyére az adományokat.

– Árgus elvisz benneteket Long Island határáig, de onnantól magatoknak kell boldogulnotok.

Elbúcsúztunk Kheiróntól, Achertől és a többiektől.

– Légyszi, ne haljatok meg – veregette meg a vállam a bátyám.

– Igyekszem – mosolyodtam el.

Árgus, a százszemű sofőr türelmetlenül morrant egyet. Cody már a tábori kisbuszban ült, és onnan intett nekem.

– És adjátok át az üdvözletemet Willnek! – kiáltott utánam Acher.

– Meglesz! – Intettem neki egy utolsót, aztán bevágtam a kocsiajtót.

Az utolsó kép, amire emlékszem Acher Blake-ről, hogy a délelőtti napsütésben áll, mosolyog én búcsúzóan felemeli a kezét. Ezután a kocsi elkanyarodott, és a Félvér-hegy eltűnt a szemünk elől. Az aranygyapjún visszaverődő fény még egyszer megcsillant az ablaküvegen.

Hátradőltem az ülésen, és elszánt vigyorral Cody felé pillantottam. A megszokott pókerarc mögött szokatlan izgatottságot véltem felfedezni.

Hát, végül is, küldetésre megyünk!

° ° °

– Melyik lehet Willék lakása? – mormoltam magamban, egy szokásos Manhattani bérház előtt állva.

– Biztos, hogy ez az a ház? – kérdezte Cody, ujjaival egy zsebkendőt babrálva. Szeme ide-oda járt, az ablakokat fürkészte, toporgott, olykor a füle mögé tűrte sötétszőke haját, vagy a cipzárját húzogatta... Néha az öcsém puszta figyelése is agyérgörcsöt okozott annak, aki nem szokott hozzá a folytonos pörgéséhez. Cody mindig unottnak mutatja magát, ami elég érdekes párosítás a hiperaktivitással, ezért sokan, ha először találkoznak vele, furcsán méregetik, és inkább velem konzultálnak. Pedig ha többet beszélne, kiderülne, hogy valójában okos, kreatív srác (mondjuk tanulni nem szeret, de ez aligha meglepő tulajdonság "ezeknél a mai fiataloknál".). De hiába győzködöm, mindig megtartja magának a véleményét...

– Nate! – bök oldalba, mire feleszmélek. Cody a kapucsengőre, pontosabban egy névre mutat.

– Hogy ez miért nem jutott eszembe... – ingattam a fejem.

Mint kiderült, a kapucsengő nem működik, de egy arra járó idős néni beengedett minket.

Felmásztunk a harmadikra (a töredékes emlékeimre alapozva), majd megálltunk az egyik ajtó előtt.