Vállt Vállnak Vetve

• XVIII • CODY

Az ágyon fekve forgattam ujjaim között az aranyszínű dobókockát, amit apámtól kaptam. Azon az ágyon, amit eredetileg Aleshnek szántunk. Az isten viszont most feltehetően a bátyámmal hancúrozott a másik szobában.

Nem érdekelt különösebben. Nate azt csinál, amit akar, és azzal, akivel akarja. Mégis dühömben legszívesebben a falnak vágtam volna a használhatatlan dobókockát.

Idővel aztán a mérgem elpárolgott, és valami más, megfoghatatlan érzés vette át a helyét.

Azt hittem, ha kiszabadítjuk Nate-et, minden rendbejön. Aleshsel egészen elviseltük egymást a hozzá vezető úton. Ökölbe szorítottam a kezem. Gyerekes vagyok. Borzasztó gyerekes, de én azt hittem, akár ő lehetne az első barátom, aki nem a bátyám.

Erre Alesh a továbbra is eltitkolt szuperképességével kiütötte magát, Nate aggódott érte, és most megint ott vagyunk, ahol elindultunk. Ők ketten egymásnak, és meg a harmadik kerék.

Bár ezt nem tudták sokan, de Nate gyerekkorában nem volt barátkozós típus. Félt odamenni az emberekhez. Lassan nyílt csak meg. És mivel egy vézna, halk szavú kissrác volt, ráadásul az én ikrem, mások sem keresték a társaságát.

Aztán tíz-tizenegy éves korunkban jött egy új fiú az osztályunkba. Akkoriban anyánk már régen nem törődött velünk, és, többek között miattam Nate-re sokkal több felelősség hárult, mint egy ennyi idős gyerekre általában. Mindig ő feküdt le legkésőbb, ő kelt leghamarabb, ő vett nekem is ebédet, ő ügyelt arra, hogy a házi feladatok mindig készen legyenek. Akkoriban diagnosztizáltak hiperaktívként, mert az addigi tünetek, melyekre anyánk ügyet sem vetett, súlyosbodtak, és bár Nate sosem említette, tudom, hogy akkoriban tényleg kibírhatatlan voltam, orvosi szinten is borzalmasan túlpörögtem, a koncentrációm szinte a nullával volt egyenlő. Ez mind a bátyámra telepedett, majdnem összeroppantotta, hogy felnőttként kellett viselkednie.

Ez az új srác, bizonyos Matthew, vakmerő volt, nagyhangú, és folyton mások társaságát kereste. Pillanatok alatt összebarátkozott Nate-el. A bátyám odáig volt az örömtől, hogy végre van valaki a lehetetlen öccsén kívül, akiben megbízhat, és gondolkodás nélkül követte a barátját. Matt egyre veszélyesebb kalandokba csábította őt: leverték az igazgatóhelyettes parókáját, ezt-azt elcsentek a tanáriból, bezárták az összes vécéajtót. Mindenki tudta, hogy ők voltak a tettesek, és ezt büszkén válallták is. Egyszer aztán Matt arra akarta rávenni Nate-et, hogy intézzék el, hogy a matektanár leessen a lépcsőn, így nem tudott volna bejönni órát tartani. Nate erre nemet mondott, mire a srác mindent elpletykált róla, minden kis piti titkot, amit a naiv bátyám megosztott vele.

Nate persze teljesen összetört. Viszont amint a segítségemmel összeszedte magát, rögtön egy újabb barát után nézett. Szinte a rögeszméjévé vált, hogy barátai legyenek, így ahányszor elárulták, becsapták és hátat fordítottak neki, ő újra és újra megbízott az emberekben. A táborban kicsit jobb lett a helyzet, és kábé tizenöt éves korában kicsit fel is nyílt a szeme, és már megváltogatta azokat, akikben ténylegesen megbízott. Velem azonban mindig törődött. Sosem hagyott el, még a legnagyobb lelki válságai közepette sem. Bármi történt is, mindig mellettem volt, lélekben fogta a kezemet, és nem félt százszor is elmondani, hogy „Minden rendben lesz, Cody. Itt vagyok. Majd ketten megoldjuk, nem igaz?”. 

Ez az egyetlen rohadt különbség volt a múlt és a jelen között. Nate elengedett, mert talált valakit, aki jobban megérdemli a törődését. Nem tudtam hibáztatni érte.

Kopogás hangzott fel. Ösztönösen mozdultam volna, hogy kinyissam, aztán rájöttem, hogy nem tehetem. Biztosan Nate az. Talán vissza akar hívni? Az órára néztem, fél kilenc. A nagy francokat. Biztosan itthagyta a fogkeféjét.