Vállt Vállnak Vetve

• XI • NATE

Sajnos muszáj volt tudomásul vennem, hogy nem csak, hogy újra érzem a testem, de kellemetlenül sajog is. Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, amivel csak annyit értem el, hogy megállapíthattam: a bordáim sem maradtak épségben.

Erőnek erejével szétfeszítettem a szemhéjamat, és igyekezve tudomást sem venni a fülem zúgásáról, kipislogtam a nagyvilágba. Persze nem sok haszna volt, mert kábé semmit sem láttam, túl sötét volt.

Megkíséreltem a felülést, azonban az első próbálkozásnál izmaim sikoltozva tiltakoztak ellene, ráadásul a fejem is szörnyen nehéznek érződött. Visszaejtettem hát magam a fémlapra, amin feküdtem, és magam elé bámultam.

A számban furcsa ízt éreztem. A torkom teljesen kiszáradt, rámtört a hirtelen szomjúság. Bár az agyam még elég tompa volt, igyekeztem gondolatban végighaladni a testemen, ellenőrizve, hogy mindenem megvan-e.

Mikor meggyőződtem róla, hogy többé-kevésbé épségben vagyok, két másik, sokkal égetőbb kérdés ötlött az eszembe. Hol vagyok, és hogy fogok kijutni innen?

Homlokráncolva próbáltam visszaemlékezni, de az utolsó, amit fel tudtam idézni, az az volt, hogy hátraesek, és valami keményen koppan a fejem. Megtapogattam a tarkómat. A hajam ragacsos volt, és csak remélni mertem, hogy nem a véremtől.

Időközben a szemem nagyjából hozzászokott a sötéthez, de így is csak annyit tudtam kivenni, hogy egy kicsi, valószínűleg fémből készült szobában vagyok, és ahol fekszem, egyfajta megemelt beugró. Az íjamat és a tegezemet sehol se láttam.

Újfent megkíséreltem felállni, és bár kicsit szédültem ugyan, de sikerült talpra állnom. Imbolyogva, a falon tapogatózva indultam el egy random irányba, hátha valahol megtalálom a kijáratot.

Körbejártam a helyiséget, egészen addig, mígnem újra a beugróba ütköztem, de semmit sem találtam. Nemhogy kilincset, még egy fránya rést vagy elváltozást sem. A fém mindenhol sima, egyenletes és tökéletesen ajtómentes volt.

Szívás.

Lehuppantam a fémpriccsre és a hajamba fúrtam a kezem. Most, hogy az elmém úgy-ahogy kitisztult, és mivel nem sok reményt láttam a kijutásra, ráértem társaimért aggódni.

Csak remélni tudtam, hogy Cody és Alesh ép bőrrel megúszták. Noha fogalmam sem volt, mennyi ideje lehettem a fémszobában ájultan, annyit még én is megjegyeztem az Apollósoknak tartott gyógyító-óráról, hogy egy efféle kiütéses ájulás csak pár percig, rosszabb esetben egy-két óráig tart.

Legalábbis reméltem, hogy ezt mondták.

Tehát, ha valóban csak egy órája vagyok itt, akkor még van esélyük megmente-

A homlokomra csaptam. Idióta vagyok!

Eszükbe sem kéne jutnia, hogy utánam szaladgáljanak. A küldetés a legfontosabb, ezt nekik is tudniuk kell.

Keresztbe tettem a lábam és a semmibe bámultam.

Cody, légyszi ne készülj ki Aleshtől, Alesh, kérlek, ne hagyd ott Codyt!

– Kérlek, menjetek tovább Olümpiába! – kértem fennhangon. Szerencsére senki sem válaszolt.

Magamban beszélek. Király, asszem kezdek megőrülni.

° ° °

Céltalanul sétálgattam fel-alá a szobámban. Már a sajátomnak neveztem, elvégre kezdtem biztosra venni, hogy itt öregszem meg. Ja, jutott eszembe, nem, mert előbb éhen vagy szomjan halok.