Vállt Vállnak Vetve

• XXII • CODY

Először azt hittem, hallucinálok. Zeusz előrelépett, és előhúzott egy villámot az övéből. Ez igazából csak egy bronzcső volt, körülbelül akkora, mint egy ember.

Hüperión túlságosan el volt foglalva Aleshsel, így először nem vette észre a közeledő főistent. Noha a harcból nem sokat lehetett kivenni, egy ezüstös villanást követően egy sikoly hallatszott, majd Alesh, immár abban az alakban, amelyben megismertük őt, a földre gurult. Sebesült karját szorongatva pattant fel vicsorogva, de apja leintette. – Hagyd, Alesh, ez már az én dolgom – közölte fölényesen.

Hüperión gonoszan felkacagott. – Azt hiszed, legyőzhetsz, Zeusz? Csak újra el fogsz bukni, de most nem leszek olyan kegyes, hogy bezárjalak. A Tartaroszba hajítalak, a selejt gyerekeddel meg ezzel a két vakarccsal együtt.

Nate időközben magunkhoz húzta Alesht. – Megsérültél? – kérdezte, majdnem olyan rémült arccal, mint amilyet vágott, mikor az előbb felébredtem.

– Semmiség. Már be is gyógyult. Cody, egyben vagy?

Biccentettem, bár ez nem volt teljesen igaz. Lehet, hogy agyrázkódásom volt, vagy hasonló, ugyanis a világ valahogy elcsitult, lelassult, a harc ellenére. Csodálkozva vettem észre, hogy az ujjaim nyugodtan hevernek az ölemben. Tudtam, hogy a tünetmentesség csak rövid ideig fog tartani, de azért megkönnyebbültem. Végre megnyugodhattam.

Nate és Alesh a lerombolt oszlopcsarnok közepére szegezték tekintetüket. Hüperión ijesztően vigyorgott, Zeusz arca viszont komor volt. Kerülgették egymást, mint két hiéna, várva, hogy melyikük támad előbb, a főisten a villámaival vagy a titán a varázsigéivel. Furcsa volt belegondolni, hogy Hüperión még Zeusznál is sokkal-sokkal öregebb. Gyakorlatilag a nagybátyja. Tehát Alesh nagy-nagybátyja.

Végül Zeusz bizonyult türelmetlenebbnek. Vad ordítással előrecsapott, de Hüperión könnyedén kitért a felé hajított villám elől, ami a földbe csapódott. Halandó sikolyokat hallottam. Ezek még mindig itt bámészkodnak?

Hüperión támadott. Előresuhintott a kardjával, de Zeusz hárította a csapást. Erre a titán elkiáltotta magát – valami görög szöveg volt, amit nem értettem, de ahogy kimondta, Alesh és Nate egyszerre hátrafordulva eltakarták a szemem.

– Mi...?

– Azt jelenti, vakító fényesség. Át fog változni a valódi formájába – sziszegte Alesh a fülembe. Meleg lehelete teljesen emberi volt. Már nem is hasonlított arra a Sötét Oldalára, arra a pusztító gyilkológépre, ami az előbb volt.

Egy pillanattal később hussanó hang hallatszott, forróság csapott át rajtunk, majd egy hatalmas valami dörrenve érkezett le a márványra. Kíváncsi lettem volna, mekkorává nőttek, és hogy egyáltalán hogy néznek ki a halhatatlanok az igazi alakjukban, de persze tisztában voltam vele, hogy azonnal belehalnék, ha rájuk néznék.

– El kell mennünk innen – ragadta meg Alesh a kezünket.

– Hová? A halandók közé? Csak hátráltatnának. Segítenünk kell Zeusznak – válaszolta Nate.

Éreztem a szelet, ahogy Alesh felpattant, és hallottam Holdsarló fémes csengését. – Ti maradjatok itt – vetette oda Alesh, érezhetően idegesen.

– Alesh! – kiáltott utána Nate, de már késő volt.

Vaktában előrenyúltam, és belekaptam Nate pólójába, visszarántva őt magam mellé. – Meg akarsz halni!?

– D-de...

– Nate, maradj nyugton egy kicsit. Nem tesz jót a lábadnak. Amúgy is, hagyjuk harcolni őket. Nem tehetünk semmit – karoltam át a bátyám.