Vállt Vállnak Vetve

• XV • NATE

– Két nap?! Két kicseszett nap?! – háborogtam döbbenten. – Az azt jelenti, hogy... Majdnem másfél napig voltam kiütve? De hát az nem lehet!

Cody megrántotta a vállát.
Ahhoz képest, hogy milyen aranyosan a nyakamba ugrott, mikor meglátott, most annál inkább a régi önmaga volt. Hiába, már lebukott: igazolta az egyik régi teóriámat, miszerint tényleg van szíve.

Míg Aleshre vártunk, igyekeztem kiszedni a szokás szerint szűkszavú Codyból, hogy mi történt velük addig, míg Titüosz vendégszeretét élveztem. Nem sokat tudtam meg: kiokoskodták, hogy itt lehetek, eljöttek és megmentettek. Ez utóbbira a bűntudat görcsösen rántotta össze a gyomrom.

– Nem szabadott volna eljönnötök értem – jegyeztem meg csendesen. Az egyik belső oszlopnak dőlve üldögéltünk, hallgattuk a kabócák folytonos ciripelését, és élveztem, ahogy a meleg futkározik a bőrömön. A friss levegőnek és napfénynek köszönhetően szűk fémbörtönöm már csak egy távoli emlékfoszlány volt.

Cody, aki addig az oszlopokat és a templom felépítését tanulmányozta, rosszallóan pillantott rám. – Ez magától értetődött.

Nem tudtam, hogy melyik érzelmem erősebb, a bűntudat, vagy a szívemet összeszorító szeretet, amit akkor Cody és Alesh irányába éreztem.

Átkaroltam, és magamhoz húztam az öcsémet, aki körülbelül tíz másodpercig hagyta, hogy ölelgessem, aztán morogva kiszabadította magát.

Cody szórakozottan beletúrt a táskába, és kiemelt egy ráncos almát. Összevont szemöldökkel fordult felém. – Nate, nem vagy éhes?

Rábámultam. Elviekben már két napja nem ettem, mégis tökéletesen jól elvoltam, pedig a repülőgépes incidens alkalmával kiderült, hogy a félisteneknek is nélkülözhetetlen a rendszeres evés.

– Titüosz biztosan megoldotta valahogy – motyogtam.

Cody vállat vont. Látszólag lazán, nemtörődöm elengedte magát, de láttam, hogy izmai megfeszülnek, szemei a tájat fürkészik, egyik keze pedig a tőre közelében volt.

Kezdtem aggódni Alesh miatt. Cody azt mondta, az isten nagyjából egy órát adott magának, hogy elterelje a bentiek figyelmét, az pedig a nap állásából ítélve kezdett lejárni. Nem akartam, hogy a hibámból történjen vele valami.

Végül nem bírtam tovább, felálltam, és bekukucskáltam az ablakon. Cody nem szólt semmit. A mosdó üres volt.

Rossz érzésem támadt. Felegyenesedtem, és már komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy visszamegyek és kimentem Alesht, mikor a templom másik oldalán kicsapódott egy ajtó.

Az öcsém felugrott, és kikapta a tőrét a tokjából. Felkaptam az íjamat és a tegezemet. Futás közben ajzottam fel fegyveremet, és egy vesszőt illesztettem rá.

A kőporon csúszva fékeztem le a templom sarkán. A jegyárus bódé ajtaja előtt egy poros, köhögő, a lányalakba visszaváltozott Alesh térdelt, kezében a sarlójával, amire némi szörnypor tapadt.

– Alesh! – Segítettem felállni az istennek. Az leporolta sortját (a harisnyát a melegre való tekintettel ezúttal hanyagolta), és hátranézett. A bódé közepén egy nyitott csapóajtó tátongott (úgy tűnt, ez a hely tele van velük).

– Gyerünk! – ragadta meg a kezemet, és intett a mellettünk ácsorgó Codynak is. – Mennünk kell!

Végigsprinteltünk a hegytetőre vezető ösvényen, de félúton kezdtem hallani az egyre közelebb és közelebb érő hangot, ami leginkább rengeteg karmos láb csattogására emlékeztetett. Szóval ezek azok a sokat emlegetett „csodálók”.