Vállt Vállnak Vetve

• X • CODY

Hátizsákunkat a vállunkra akasztva bandukoltunk az autópálya melletti, poros, fűvel borított kis csapáson.

Nagyjából két óra telt el azóta, hogy sikerült Alesht rávenni, hogy jöjjön velünk. Igazából ez számunkra előnyt jelentett: isten volt, nagyobb hatalma, ránézésre is látszott rajta, hogy gyors és erős harcos, ráadásul az anyagiakban is tudott segíteni... Mégis, rossz érzésem volt vele kapcsolatban.

Nem, nem rossz előérzet, nem hittem, hogy az isten elárulhat bennünket, bár attól még, hogy Nate rögtön megbízott benne, szerintem nem ártott egy kis óvatosság. Nem, ez valami más volt, valami, amit nem tudtam, és nem is akartam szavakba önteni. Csak szimplán zavart, hogy ott van. Az utazás egészen megváltozott Alesh miatt. Nate csakis vele beszélgetett, nevetve mutogattak körbe, felhívva a másik figyelmét egy madárra vagy érdekes alakú felhőre. Noha Alesht továbbra is rejtélyesnek láttam, a bátyámnak mintha megnyílt volna. Ráadásul ő ezt szívesen vette.

Persze nincs jogom hibáztatni őt, elvégre lerí róla, hogy tetszik neki a halhatatlan. Nate nem először volt szerelmes, már egy-két „barátnője" is volt (azért idézőjelben, mert ha jól emlékszem, tizennégy és tizenöt évesek voltunk, és azok a kapcsolatok aligha számítottak komolynak), így felismertem a jeleket. De mégis, ez valahogy más volt. A bátyám soha, még a legnagyobb magánéleti válságai közepette (tizenkét évesen a suli nagymenője kicsúfolta, meg mikor dobta az első barátnője) sem feledkezett meg rólam. Most viszont... Mintha ott sem lettem volna.

Keserűen fordítottam el a tekintetemet a párocskáról. Nem értettem az érzelmeket. Alig vártam már, hogy végre lerendezzük ezt a küldetés-dolgot, és minden visszaálljon a régi kerékvágásba.

Nate-ék helyet inkább a tájat bámultam. Nem volt túl érdekes, dombok és hegyek fűvel tarkítva egészen a láthatárig. Az egyhangú tájat itt-ott egy városka vagy kivezető út törte meg. Ha efféle elágazáshoz értünk, alapos körülnézést követően átszaladtunk az úton és folytattuk túránkat Olümpia felé, noha tudtam, hogy még hosszú út vár ránk.

És ki tudja, mi vár a végén.

Gondolataimból Nate hangja szakított ki. – Hé, Cody! Álljunk meg itt. Pihenüjünk egy kicsit.

Megtorpantam és hátranéztem, mivel oda sem figyelve kicsit túlmentem társaimon. Nate és Alesh egy fa tövében táboroztak le, a bátyám előszedte a csomagolt szendvicseket a táskájából.

Hálásan vettem át Aleshtől a körbeadott vizespalackot és nagyot kortyoltam belőle. Nem is vettem észre, de gyaloglás közben teljesen kiszáradt a szám.

Pár perce üldögéltünk a fa hűs árnyékában. Szívesen pihentem volna egy kicsit, de természetesen esélyem sem volt rá. A kezem önkéntelenül járt ide-oda, fűszálakat tépkedtem, a térd alá érő rövidnadrágom szárát piszkáltam, a tekintetem fel-alá járt, tüzesen szemügyre vettem a tájat, közben hallgattam Nate-ék beszélgetését is, és akaratlanul kommentáltam magamban. Az izmaim és az elmém pihenésért könyörögtek, de a zsigereim nem hallgattak rájuk. Képtelen voltam ellazulni, vagy pusztán egyszerre egy dologra koncentrálni, és egyszerűen gyűlöltem ezt.

Csak az alvás jelentett némi megkönnyebbülést, de most persze szó sem lehetett róla. Sóhajtva feltápászkodtam és Nate-ék után eredtem, de váratlanul a bátyámba ütköztem.

– Mi van- – emeltem fel a fejem, de Nate nem válaszolt, csak a távolba mutatott.

Valami közeledett a láthatáron, egyenesen felénk tartva.

° ° °

A tőröm után kaptam, de Nate óvatosan a karomra tette a kezét, jelezve, hogy ne rántsam elő a fegyvert. Mindazonáltal ő is megmarkolta az íját. Mindhárman a közeledő porfelhőt figyeltük.

Azonban hiába ért egyre és egyre közelebb, nem sikerült kivennünk az alakját. Hunyorogva fürkésztem az alakot, de mintha csak egy nagy tornádó lett volna az egész-

Meglepetten felkiáltottam, mikor valami telibe kapta a felsőtestemet, a szuszt is kiszorítva belőlem. Ez a láthatatlan, puha, de mégis szilárd valami feldobott a levegőbe, aztán alámkúszva elkapott, majd újra fel... Hiába próbáltam levegőhöz jutni, az ütések túl erősek voltak.

A tüdőmben megmaradt utolsó néhány csepp oxigént felhasználva a tőröm után kaptam és vaktában belesuhintottam a levegőbe, de csak annyit értem el vele, hogy a kés kipottyant a kezemből. Egy váratlan szünetnek köszönhetően sikerült némi levegőhöz jutnom, aminek nagy részét elvesztettem a belőlem kiszakadó újabb kiáltás következtében. 

Egy nyílvessző suhant el előttem. Homályosan láttam Nate arcát és megfeszített íját, aztán a valami megint feldobott. Felfordult a gyomrom. Az érzékszerveim a maximumon pörögtek.

Hallottam a nyílvesszők süvítését, de bíztam a bátyám képességeiben, hogy nem talál el. A késem a földön hevert, a levegő pedig továbbra is fel-le hajigált...

Egy ötlet hasított belém. Ökölbe szorítottam a kezem, behunytam a szemem és mindent beleadva megpördültem a levegőben, hogy a felsőtestem legyen lefelé. Aztán újra megéreztem a súlytalanságot, a föld rohamosan közeledett felém, és miközben kinyújtottam a karom, a szél egy kiáltást hozott felém, de a tőröm akkor már a kezemben volt.

Lendületből szúrtam be a magam alatt lévő levegőbe. Legnagyobb meglepetésemre a szél elengedett, én pedig a porba gördültem. Felpattanva azonban láttam, hogy nem az én fegyverem találta el a légszörnyet.

Alesh a kezében egy különös pengét tartott, amelynek a vége a markolat felé kanyarodott vissza: egy sarló volt. Az isten minden erejét beleadva, két kézzel fegyverébe kapaszkodva tartotta magát, nehogy elsodorja a szél. De észlelve, hogy sikerült kiszabadulnom, kirántotta a sarlót a láthatatlan valami testéből.

Az elsöprő erővel zúgott végig rajtunk, ledöntve minket a lábunkról. Aleshnek nem volt ideje megkeresni elejtett fegyverét, mielőtt a szél újra ránk támadt volna, de ekkor borzalmas hang hasított a levegőbe.

A fülsiketítő hangrobbanás forrása egy kilőtt nyílvessző volt: Nate különleges képessége, amit az apjától örökölt. Noha már tanúja voltam párszor, hogy használja, még mindig szörnyen kellemetlennek találtam. A szemem sarkából láttam, ahogy Alesh grimaszolva dörzsöli a fülét, ami furcsa elégedettséggel töltött el.

De a robbanás megtette a hatását. A szél elült, a táj elcsendesedett. Lihegve dőltem a fűbe.

Nate mellém támolygott, és bár kissé fáradtan, de büszkén vigyorogva nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.

– Ez mi volt? – kérdezte mellénk sétálva a még mindig a fülét fájlaló Alesh.

– Ez a képességem – válaszolt Nate, ujjait a tarkójára fűzve. Ez volt a tipikus „Szerénynek akarok tűnni, de nem vagyok az”-póz.

Leporoltam a nadrágomat, és már éppen azon voltam, hogy megkeressem a tőrömet, mikor egy, az eddigieknél is nagyobb széllökés rázott meg bennünket. Mindhárman a földre zuhantunk, a fű keményen ütközött a hátamnak.

Egy tompa kiáltásra kaptam a fejem Nate felé: a fiú esés közben beverte a fejét egy fába, és ájultan rogyott össze a tövében. Elhűlve figyeltem, ahogy a szél durván felemeli a bátyámat, majd mit sem törődve az én kis vékonyka, rekedtes, döbbent „Ne...”-mmel, a felhők közt megnyíló örvénybe rántja Nate-et.