Vállt Vállnak Vetve

• XII • CODY

El akartam érni az eget.

Tudtam, hogy esélytelen. Tudtam, hogy őrültség az, amit csinálok, de a rémület szinte az eszemet vette. Villámgyorsan kapaszkodtam fel azon a fán, amibe Nate beverte a fejét, mielőtt elvitték volna... Csakhamar elértem a legfelső ágat, ami még elbírt. Lihegve meredtem felfelé, aztán a kétségbeesésem egy pillanatra dühhé változott.

– Hol van? Hová vittétek?! – ordítottam, a faágra csapva. A felhők azonban ugyanolyan szürkék és némák maradtak, mintha egy perccel azelőtt nem köztük tűnt volna el a bátyám.

A düh viszont hamar alábbhagyott, és megmagyarázhatatlan, leginkább a félelemre hasonlító érzelem vette át a helyét.

Nate...

Alesh ógörögül káromkodott az orra alatt, mikor mellé huppantam a fűbe. Görcsösen szorította a sarlóját, olyan erősen, hol elfehéredtek az ujjai.

– Meg kell mentenünk! – nézett rám azonnal. Bólintottam. Mélyeket lélegezve próbáltam úrrá lenni hevesen dobogó szívemen és a félelmemen.

– De nem tudjuk, hol lehet... – Idegesen a hajamba túrtam. – A kurva életbe...

Tehetetlen voltam, és utáltam ezt.

– De hová vihették? Olümpiába? És mit akarnak tenni vele? – hajtogatta Alesh aggódva. Most az egyszer az sem zavart, hogy máris szívügyének érzi a bátyám jólétét.

– Gondolom kikérdezik, aztán- – Alesh elharapta a mondatot.

Megráztam a fejem, mintha ezzel kiűzhetném belőle a szörnyű gyanút. Nem halhat meg.

Megpróbáltam logikusan gondolkodni. Nem valószínű, hogy Olümpiában van, elvégre ott túl közel kerülne Zeuszhoz. Hüperión – mert biztos voltam benne, hogy ő rabolta el Nate-et – nem vállalhatta a kockázatot, hogy valahogy összejátszanak. Ezen kívül viszont... Gyakorlatilag bárhol lehettek a világon. Persze Észak-Amerikát leszámítva. Nem vihették olyan helyre, ahová elér az istenek keze.

Gondolataimat megosztottam Aleshsel is. Nem tetszett, hogy össze kell dolgoznom vele, de Nate érdekében hajlandó voltam. Az isten bólogatott és a gondolataiba merült.

– Egy szél rabolta el őt... Méghozzá szinte biztosan a keleti szél. Ez azt jelenti, hogy csakis kelet felé vihette, ami arra van – bökött abba az irányba, ahonnan jöttünk.

– Honnan tudod, hogy a keleti szél volt az?

– Eurus az egyetlen, aki szembe mer szegülni az istenekkel. Úrnőm, Artemisz mesélte, hogy a tíz évvel ezelőtti Óriásháborúban Gaiának kémkedett. Emellett ő az egyetlen, aki előfordul itt, Görögországban. Nótusz Afrikában lakik és csak ritkán mozdul ki a palotájából, Zephürosz valahol a tenger mellett, de nem tudom, manapság hogy hívják az országot, Boreász pedig északon. Eurus viszont soha nem volt hajlandó kimozdulni Görögországból.

Tehát valahol kelet-Görögországban, igaz? – Nincs egy térképed?

Alesh szomorúan megrázta a fejét. Összecsücsörítette ajkát, mint aki nagyon koncentrál valamire. – Van egy templom... – szólalt meg pár perc múlva lassan, óvatosan. – Eurusnak szentelték, de az egyik melléképületben van egy szentély Hüperiónnak is. A Kelet Templomának hívják, és minden kelethez kapcsolódó mitológiai alaknak van szobra benne.*

– És áll még? – kérdeztem kissé talán élesen.

Alesh megvonta a vállát.

– Mindegy, legalább van egy nyom, amin elindulhatunk. – Megigazítottam az övemen lógó tőrömet, felkaptam a hátizsákom és indulásra készen néztem az istenre.