Serendipity | Jimin ff

20. El kell engedni

HwaNa POV.

A lábaim egymás után verődnek a földhöz, egyre gyorsabban a zene ritmusára. Ez vagyok én mióta 2 hete elköltöztem. Minden nap futni megyek, az edzéssel kötöm le a figyelmem. Jimin nem keresett azóta. Az eszem az mondja, hogy gyűlölöm őt, a szívem pedig azt, hogy mindennél jobban hiányzik. A napok csak telnek egymás után. Eleinte, még nehéz volt elhinnem, hogy ez tényleg megtörtént. De az idő begyógyítja lassan a sebeimet. Ahogy eddig is tette.

- Helló, egy jeges kávét kérek, elvitelre. – szóltam a pult mögött álló lányhoz miután beértem egy közeli kávézóba. A telefonom megcsörrent. DaSom volt az. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük a nap hátra levő részét. – Merre vagy? – szóltam bele a telefonba.

- Máris ott a kávézónál. Kérnél még két kávét?

- Kettőt? – lepődtem meg.

- Ahaaa, ha nem bánod van egy potya utasom.

Hamar készen lettek a kávék. Amint kiléptem az utcára meg is pillantottam a két ismerős arcot.

- Kookie. Micsoda meglepetés. – nyújtottam át mind a kettőnek a kávéját.

- Szia Hwa. Örülök, hogy látlak. Remélem nem zavarok, csak egy kis ideig maradok, aztán állásinterjúra megyek. – hadarta el a fiú.

- Dehogy zavarsz, ne butáskodj. Milyen állásra jelentkezel?? – érdeklődtem, miközben elindultunk a park felé.

- Igazából Jimin cégéhez. A marketing osztályra. – mondta félve – Nem akartam felhozni, tudom, hogy fasírtba vagytok.

- Semmi gond Kook. – de, volt gond, újból a gondolataim között volt – Te beszéltél vele? – bukott ki a számon, amire mind a ketten felkapták fejüket.

- Mármint Jiminnel? – értetlenkedett a fiú, mire csak bólintottam.

- Nem, az igazat megvallva, már jó ideje nem beszéltem vele. Ha jól tudom több mint két hete elutazott. A munka az egyetemi gyakorlatomhoz szükséges, és az ajánlások között volt az ő cége is. – elutazott? 2 hétre? Ez szokatlanul hosszú idő a munkához. Biztosan csak enyelegni van a kis nőjével.

- Értem. – zártam le ennyivel a témát.

Nem sokkal később szeleburdi barátunk el is köszönt tőlünk. Kettesben vettük az irányt egy játékterem felé, régen Buszánban minden időnket ott töltöttük DaSom-mal. Ideje feleleveníteni az emlékeinket.

- Szóval még mindig hiányzik. – törte meg a csendet barátnőm.

- Nem múlik el olyan könnyen, de ne aggódj, kérlek, jól vagyok. – karoltam át karját – JungKook-nak elmondtad?

- Nem, nem akartam. Csak annyit, hogy összevesztetek.

- Köszönöm. Na és tiii? - húztam el mondatom - Hogy alakulnak a dolgok?

- Egész jól. Néha kissé gyerekes, de megtudom szokni. - húzta huncut mosolyra száját.

- Úgy érzem valamivel kárpótol ezért téged. - mind ketten felnevettünk. 

- Az első uticélunk a tánc gép!! – kiáltott fel és szaladt a bejárathoz DaSom – Aki az utolsó az fizet.

- Héééj!! – iramodtam én is utána nevetve.

Csodálatosan telt a nap. DaSom különleges képessége, hogy nagyszerűen tud bánatot feledtetni. Este 10 volt, mire haza vánszorogtam a kis lyukamba. Próbáltam otthonosan berendezni, már amennyire lehetett. Sok cuccom még a dobozokba hever, mivel nem igazán van hova tegyem őket. Egy gyors zuhany után hamar elnyomott az álom.