Scream Out || Jikook ff. ||

Part 7

Elkövetkezendő lépéseimet az épület felé egy intenzív sziréna hangja szakította meg. Miután egy gyors kézrátétellel lenyugtattam felgyorsult szívverésemet, szemeim egyből az irány után kezdtek járni. A bal oldalt húzódó hosszas parkoló bejáratánál három rendőrautó állt, azok mellett pedig hat férfi és az iskolánk aligazgatója intézkedett valamit. Túl messze voltak ahhoz, hogy olvasni tudtam volna az arcmimikájukból, így fogalmam sem volt mi lehetett beszélgetésük témája. Azt viszont láttam, hogy a fiatal asszony keze sokszor megremegett, mintha magabiztossága néhol elhalványult volna a biztosurak előtt. Egyre kíváncsibb lettem. Az egyik egyenruhás a legközelebbi autóhoz sietett, melynek üléséről kivett pár rendetlenül összecsatolt papírt. A többi idegesnek tűnt. Volt, aki dobogtatta lábát, más a kalapját igazgatta másodpercenként. Az úr végül egy kis habozással odanyújtotta a nőnek a dokumentumot, de az jóval később vette csak kezébe. A furcsa történés egyre több diák figyelmét felkeltette. Nem sokakét, de épp eleget, hogy tudja az egyszerű ember, hogy épp egy fontos és érdekes dolog zajlik. Hirtelen Joohyukra gondoltam. Akaratlanul, de egyből arra vezetett az elmém, hogy minden bizonnyal barátom miatt vannak itt. Aztán újból átgondoltam a dolgokat. Miért is keresné meg őt a rendőrség? Emlékszek én, hogy ki az apja? Ugyan már...Itt biztosan valami másról lehetett szó. Szinte éreztem, ahogyan görcsösen ismét mozogni kezdettek a fogaskerekek agyamban. Tegnap. Tegnap. Nem Joohyuk esete, jóval inkább az esti. Mikor haza igyekeztem. A férfi és a fura vérző alak, akit a falhoz nyomtak. Talán ezért lennének itt? De miért a sulinknál?

- Aish, megőrülök! - borzoltam bele szőke tincseim közé egy eltorzult grimasszal arcomon.

Mély levegőt vettem és úgy döntöttem, hogy inkább elindulok saját utamra, s csakis az óráimra koncentrálok ezentúl. Ám legbelül tudtam, hogy a mai pletyka témája ez lesz, ezért semmiképp nem úszhattam meg ennek elkerülését.

Ne menj be!

Ironikus - gondoltam magamban, mikor az intézmény széles ajtaján való első lépést készültem megtenni. Női hang szólalt meg. Nem volt ismerős, ahhoz túl ködösen és elnyomóan hangzott.

- Csak ignoráld Jimin és engedd el! - tanácsoltam magamnak, remélve, hogy ezzel motiválni tudom cselekedeteimet a fizikán túl menő érzékeimmel szemben. Szinte lehetetlen, olyan nehéz tud lenni, de meg kell próbálnom. Ha normális életet akarok magamnak, akkor csak akarnom kell. És ennyi.

Legalábbis remélem, hogy ennyi elég lesz.

Ahogyan megjósoltam, a diákok egész nap a zsarukon szöszmötöltek, mindenki tudni akarta miért voltak nálunk. Az idegesítően kíváncsiskodók még a tanórákat is ezzel próbálták ellopni, persze alig akadt egy professzor, aki ezt engedte. Ők sem tudtak semmiről, vagy, ha esetleg igen, akkor sem mondták volna el azzal az indokkal, hogy erről még túl korai beszélni. Kettő a rendőrök közül még az igazgatónál is járt, s ebből következtetve tuti volt valami hajsza.

Eltelt már a harmadik órám is, egyik barátomat sem láttam eddig a különböző tevékenységeink miatt. Körülöttem az összesúgó fiatalok klikkjei tömörültek a folyosón a nagy betűs rejtélyt fejtegetve, míg én minél jobban azon ügyködtem, hogy ejteni tudjam a témát. Így már vagy huszadszorra hallgattam újra kedvenc lejátszási listámat arra várva, hogy ebédszünetem legyen. A nagy vágyakozó álom eljött, ugyanis már az ebédlő felé tartottam. Shawn Mendes új dalát énekelgettem magamban, s persze sokszor felfigyeltem arra, nehogy táncra perdüljek a végén a legjobb ütemeknél. Az elég klisés és gáz lett volna, tekintve, hogy milyenek az iskolánk diákjai. Egy kínos cselekedet és pár perc múlva már az interneten díszeleg a neved. Na kösz nem. Még mindig emlékszik szinte mindenki arra, amikor Sidney Wang, a külföldi lány mekkorát rókázott a kosáredzésen futás után. Szegényemnek még a mai napig el kell viselni egy pár kistökű középsuliban ragadt hólyagtól a durva megjegyzéseket, melyeket ők aggadtak rá. De szerencsére a barátai minden alkalommal megvédik őt.