Scream Out || Jikook ff. ||

Part 1

Sokszor emlékezek vissza arra az éjszakára, ha akarom, vagy nem. Olykor álmomban élem át újból, máskor pedig a valóságban röpke pillanatokban, ami kegyetlen hosszúnak tűnik. Parancsolni magamnak azóta is nehezemre esik. Mintha nem ismerném magam.
Mondhatni félek önmagamtól.
Igaz, nem mindenre, de épp elégre emlékszek, ami miatt nem maradhattam tovább Busanban. Valami véget ért, s valami új fog kezdődni. Éreztem, egyszerűen tudtam.

Anya és Younmin bácsi nem szóltak sokat hozzám. A tekintetük, s viselkedésük viszont annál inkább árulkodóbb volt. Nem kellettek szavak, hogy tudjam, valamit rejtegetnek. Őszintén már egy klisés tini regényben éreztem magamat, hiszen sok jel ennek tett tanúbizonyságot.

Kirázott a hideg. Megráztam fejemet és tovább szenteltem figyelmemet az elsuhanó tájnak. Szöul utcái élettel teliek voltak, egyetlen egy unalmas vagy érdeketlen jellemzőt sem tudtam volna mondani rá. Valamilyen szinten izgatott voltam. Nem igazán mozdultunk ki Busanból, csak, mikor fél évente meglátogattuk Daeguban a nagyi sírját. Nyaralni anya munkája miatt csak Busanban tudtunk, noha ez nem okozott számomra semmilyen bánatot. Amíg vele voltam, semmi sem számított.

- Biztosan szép lesz az új iskolád Jimin. - anya pár hosszas perccel később megtörte a kemény csendet, mely az autóba való üléskor kezdődött meg. Hangja kissé megremegett, de magabiztosnak hangzott. Mint, ahogyan mindig. Sosem volt egy gyenge személyiség. Részben ezért is tiszteltem oly nagyon.

Nem állt szándékomban bunkónak lenni, de anya kijelentése már magában röhejes volt számomra. Megforgattam szemem és tovább figyeltem a magas épületeket, üzleteket, s az egymással nevetgélő velem egyidős diákokat.

Younmin bácsi nagyot sóhajtott, mikor észre vette érdektelen arcomat a visszapillantó tükörből.

- Gyerünk kölyök, ne légy ilyen savanyú! - a férfi egy kis csalfa mosollyal próbálta fokozni a hangulatot, hátha megtörik a magam köré épített jégfal.
De az még csak meg sem rezzent.

Nagyot sóhajtottam.

- Vicces. - halkan és elnyomottan mondtam, de tudtam, hogy hallható volt a számukra. Kezemmel megtámasztottam fejemet és erősen az alsó ajkamba haraptam.

- Mi olyan vicces? - mikor pirosat kaptunk anya erősen a fékbe taposott, annak ellenére, hogy még bőven volt hely előttünk. Így ez egyet jelenthetett; ideges volt.

Gyorsan elszámoltam magamban háromig, hogy normális hangszínben tudjak választ adni, s, hogy mégiscsak tisztelettudó maradjak.

- Vicces, hogy minden ilyen gyorsan megváltozott. Vicces, hogy - szavam egy pillanatra elakadt. Lehunyva szemeim folytattam tovább. - Még én sem tudom mi történt pontosan. Viszont úgy érzem, ti annál inkább.

Hiába ellenkeztem magamnak, megvető tekintetem anyára és bácsikámra siklott. Őket hibáztattam a történtekért, a hülye gondolataim pedig nem hagyták, hogy beismerjem, valójában teljesen felesleges volt okolgatni bárkit is. Mondjuk úgy, hogy győzött a makacsságom és az egóm.

- Drágám...Mindent idejében. - anya egy mély sóhajjal lenyugtatta magát és füle mögé tűrt egy sötét tincset, mely szépséges porcelánfehér arcába hullott.
Younmin a száját rágcsálta és a bal lábát dobogtatta. Szemei alatt hatalmas karikák díszelegtek, kezeit keresztbe fonta. Gyanús volt minden cselekedete.

Nem feleltem semmi konkrétat, csupán hümmögtem egyet. 16 éves létemre gyerekesen viselkedtem, belátom. Bizonyára nekik sem lehetett könnyű mindez, sőt még csak bele sem merek gondolni mit érezhettek, mikor az ajtójukon kopogtatva beállított a rendőrség, miszerint valami kutyaféle megtámadta, majd megölte anya esetében a fiát, Younminéban pedig az unokaöccsét. Túl önző volt a gondolkodásom a felhevültségem végett. Az eset óta gyakran előfordul ez a hangulazingadozás, de úgy hiszem ez nem meglepő. Hisz még magam sem fogtam fel a történteket. Ha nem tapasztalom meg, el sem hinném, hogy ilyen létezhetne.