Scream Out || Jikook ff. ||

Part 9

Ne bízz a fekete öltönyben!

Az összes elvakít!

Hasam bizsergésével pecsételődött meg a ködös és vészjajgató szavak suttogásának jelentősége. Pár pillanatra csaknem a levegőt is elfelejtettem venni, hiszen érzékszerveim egyetlen egy helyen működtek. Egy olyan helyen, melyet szavakkal sem tudnék képes leírni. Testemet távol hagytam a fizikai világban, s túlléptem egy fátyolban díszített síkra, ahol legelőször semmit sem láttam. Kétségbeesetten kapkodtam fejemet a vak fehérségben egy jelet keresve, hisz biztosan nem véletlenül kerültem oda, azonnal tudni akartam az okát. Egy helyben álltam, féltem előre vagy hátra lépni. Úgy gondoltam, ha megtenném a végtelenségbe esnék bele, s talán azon is túl.

A félelem ölében várakozva hirtelen megérkezett az a bizonyos jel.

Cérnavékony vasrácsok keletkeztek körülöttem, pontosan nem tudtam megmondani milyen távolságban, de éreztem hatalmas erejüket. Ismeretlen színük volt, valami földöntúli. Először lassan, majd gyorsan mozogni kezdtek mindenfelé, ami összezavarta elmémet. Nem értettem mi céljuk volt vagy, hogy ki hozta őket létre. Idővel már egyre élesebben éreztem lüktető energiájukat, mintha hálóként használva magukat próbáltak volna fogva tartani. Kényelmetlen volt, egyáltalán nem tetszett. Azonnal szabadulni akartam.

Mégis mi ez? - hangom furcsán visszhangzott a térben, s úgy tűnt beszédem összezavarta a már zöldellő rácsokat, amik hullámok formájában kezdtek elhalványulni. Kellett pár perc, mire teljesen eltűntek, noha itt az időben nem voltam biztos. Talán nem is létezett.

A fehérség ismét visszatért, de amilyen gyorsan jelent meg, olyan hamar távozott. Vakságom ismét távozóban állt, a fehér színeket is felváltották a kékes és zöldes árnyalatok, melyek megfájdították szemeimet intenzív vibrálásukkal. Mintha ők is ide-oda mozogtak volna egy játékot űzve velem. Már azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy vajon valamilyen életformák lehettek-e. Vagy valamiféle lények? Esetleg energia? Nem tudtam eldönteni, hiába éreztem kellemes sugárzásukat, melyeket magukból árasztottak. Ezek viszont abba hagyták a mozgást. Halvány festékpacákként fagytak le, majd apránként szertefoszlottak. Még mindig nem értettem mi történt velem. Ez volt a legelső alkalom, hogy ilyen különös helyen jártam. Tanácstalan voltam ezzel kapcsolatban.

Tekintetemmel végig követtem, ahogyan a foszlányok eltűntek, s ismét egyedül maradtam.  Legalábbis azt hittem egy pillanatra. Egész lényemet valami elkezdte húzni magához, valahol a bal részemnél. Tudatosan cselekedtem kíváncsiságom miatt, volt egy olyan előérzetem, hogy muszáj látnom azt a valamit. Így balra fordultam. Egy szürke fal ágaskodott a magasba, talán nem is volt teteje. Annak neki támaszkodva kuporodott a talajon egy sötét ruhás parányi alak. Lábait magához ölelte, fejét nem hajtotta le, mivel engem nézett. Szemei vörös fényben csillogtak, melynek láttán, úgy éreztem, menten elájulok. De nem tehettem. Közelebb kellett merészkednem hozzá. Itt már nem volt helye gyávaságnak. Igen, féltem, de ez nem volt bűnöm.
Engedtem az érzésnek, s megtettem az első lépést.

Egy örökkévalóságnak éreztem az oda vezető utat, noha semmi bonyolultság volt benne. Csakis előre, nem tévedhettem le a láthatatlan ösvényről. Ahogyan közelebb értem, az alak úgy kezdte felfedni előttem kilétét. Kapucni takarta fejét, melyet egy gyengéd és remegő mozdulattal eltávolított. Arcát így már könnyedén meg lehetett figyelni. Nem hittem a szememnek.

Vér.

Vér.

És még több vér.

Több, mint amit azon az éjszakán láttam.

És egy kérlelő sóhaj, mely egy titkot rejtett. Nem értettem, de miért? Olyan közel voltam, mégsem hallottam mit mondott.

Érzékszerveim eltompultak, hirtelen minden elsötétült körülöttem. Egy hatalmas erő megragadott és eltüntette onnan lényemet.