Scream Out || Jikook ff. ||

Part 4

A Masoun Egyetem előtt álló bronzszobrot, mely Nam Seung Hoont, iskolánk alapítóját, egyben Dél-Korea egyik kimagasló művészi egyéniségét ábrázolja, általánosságban nem női alsóneműbe van öltöztetve, mellesleg cifrás sálak és rikító pasztel színű festékpacák sem szoktak díszelegni rajta.

De a mai nap egy kivételes esemény volt.

Joohyuk önelégülten vigyorgott mesterműve előtt, miközben súlyát hintáztatta lábain, s még azzal sem foglalkozott, hányan készítettek emlékbe fotót vagy videófelvételt a szoborról. Arcát sem takarta el, hogy még véletlenül se szerepeljen egy készülék tárhelyében sem. Az ilyesmi hidegen hagyta őt. Ha bajba kerül, akkor bajba kerül, neki ilyen volt a hozzáállása.

- Te komolyan megbolondultál. - szemeim lefagytak, nem tudtam megmozdítani őket. Szám is tátva maradt egészen addig, míg állkapcsom be nem görcsölt. - Te elmebajos idióta, van fogalmad arról, mit csináltál? - ideges formával fordultam a fiú felé, akinek mosolya még mindig nem tűnt el. - Joohyuk! Te eszelős, figyelsz te rám? - szólítottam hevesen.

Persze, hogy tisztában voltam azzal, miszerint ő bizony tudja mit tett, de a következményekkel ellentétben jócskán vak lehetett, ezt egyértelműen tudtam állítani. Még csak kora reggel volt, de már galibát okozott, ráadásul a diákoknak ez nagyon tetszett. El sem tudom dönteni, melyik volt a rosszabb. Jó, nem azt mondom, hogy kicsit sem volt vicces, amit művelt, de a bajjal járó dolgok jobban foglalkoztattak. Mi van, ha az apja olyat fog csinálni, amit később még ő is megbánna? Vagy ha eltiltják tőlem? Vagy ha...

- Oh, nyugi már! Az öreg egy nőgyűlölő szadista állat volt, miért kellene sajnálni? - egyből elkezdte hadarni kigondolatlan felhalmozott érveit, melyekkel etetni tudta volna az embereket, oly beleéléssel mondta őket. Legszívesebben fejbe kólintottam volna Joohyukot egy fémrúddal, talán akkor megidéztem volna maradék felelősségteljességét. - Ha már ilyenek előtt kell tisztelegnünk, akkor legalább adjunk bele valami cicomát! - emelte feljebb hangját, hogy érthetően, s jól hallják a műemlék körül legyeskedő tanulók. - Nincs igazam?

Ahogyan végig lendítettem szemeimet az alakokon, nem véltem felfedezni egy tanárt sem, s ez megtöltött egy kisebb megkönnyebbültséggel. Ám bármelyik percben könnyedén ide teremtődhetett volna akármelyikük, ezért cselekednem kellett. Ám váratlanul megelőzött valaki.

- Jól van ennyi elég volt, semmi látnivaló sincs itt. - egy mélyebb hang tűnt ki a kisebb tömegből, mely egy jól ismert alakhoz tartozott. Minél jobban azon volt, hogy eltávolítsa a nézelődőket azzal, hogy meglökdöste, eltolta, vagy karjuknál fogva ráncigálta el őket. Kissé viccesen festett a kurta hajú fiú, dicséretes nevén szólítva Kangjoon, aki már olyan két éve boldogította szűk baráti körünket. Szokásosan egy fekete bőrdzsekit viselt, fehér pólóval és egy sötétszürke szinte minden részénél kiszakított nadrággal. Csodáltam, hogy nem fagyott be a segge ebben az időben. Bár az igaz, hogy télen se szokta túlzásba vinni a melegen tartó öltözékeket. Barnás kócos hajába olykor belekapott a szél, szemét csípte a hideg. A lányok olvadozó szempárral figyelték őt, s mikor megérintette valamelyiküket, túlzást mellőzve, szinte majdnem elájultak. Kangjoon helyes volt, ezt mindenki belátta. Még én is.

- Tűnés marha banda, tűnés! A reggeli csodának vége van. - üldözgette tovább az embereket, s csodák csodájára volt, aki hallgatott szavára. Cselekedetei felértek egy ötvenes évein túllépő, klimaxoló tanárnőére.

Amint kiszúrt minket, sebes léptekkel jött oda hozzánk. Szinte majdnem leharapta Joohyuk fejét, aki csak ártatlanul pislogott rá.

- Most bajban vagyok? - kérdte komolytalanul.