𝑶̈𝒔𝒔𝒛𝒆𝒌𝒖𝒔𝒛𝒂́𝒍𝒗𝒂 ~ 𝑽𝒂𝒓𝒈𝒂 𝑹𝒐𝒍𝒂𝒏𝒅 | BEFEJEZETT |

17. Majd jövök

Éreztem, ahogy lábaim remegni kezdenek Roland tekintete miatt. irtózatosan dühös lehetett most rám és féltem, mikor küld el a francba, hiszen teljesen jogos lenne részéről, bár ezt el akartam kerülni.

Álltam megsemmisítõ tekintetét, amivel most megilletett.

-Neked teljesen elment az eszed?- higgadtan szólt, de arcizmai megfeszültek pont úgy, mint amikor nagyon ideges szokott lenni valami miatt.

-Roland, én... - kezdtem bele szemlesütve, de belém fojtotta a szót.

-Idehívod a szüleimet a tudtomon kívül holott világosan elmondtam neked, hogy nem akarom őket látni?!- emeli fel hangját. Eddig tartott a higgadtság...

-Csak...- próbálkozom újra belekezdeni egy mondatba, de nem sok értelme, mert megint közbe vág.

-Nem érdekel!- kiabál úgy, ahogy még sosem láttam- Nyugalmat akarok ebben a kibaszott lakásban végre!

-Én nem akartam...- gyűlnek könnyek a szemembe, hiszen még sosem veszekedett velem és ezt a hangszínt sem közelítette meg sosem, ami most megrémísztett.

-Mit nem akartál?- rivallt rám, mire összerezzentem. Már az is megfordult fejemben, hogy megüt- Egy nyugodt estét akartam veled! Erre te se szó se beszéd idehívod a szüleimet!- hagy ott az előtérben hirtelen és a konyhába trappol.

-Én csak azt akartam, hogy kibékülj velük- megyek utána, mint egy hûséges kiskuty a gazdája után.

-Nem érted, hogy ezt csak te akarod?!- fordul vissza és nézünk farkasszemet.

-Ők is ezt szeretnék- mondom ki alig hallhatóan, mert féle. Félek, hogy minden egyes kimondott szó olaj a tűzre.

-Kurvára nem érdekel!- csap a konyhapultra, amire már a két kutya is fülüket, farkukat behúzva szaladnak ki a helyiségből. Legszívesebben én is ezt tenném. . .

Roland teljesen bekattant és ez az én hibám. A pultnak támasztja mindkét kezét és lehajtja fejét, hogy lenyugodjon. Képtelen vagyok bármit is tenni vagy mondani, fogalmam sincs, mit kellene most. Erre a szituációra nem készültem fel és valószínû nem is lehetett volna. Innen látszik, mennyire nem ismerem még Roland minden oldalát.

-Roland- lépek felé, de leint.

-Hagyj most békén kérlek- mondja sokkal halkabban, mint ahogy az imént beszélt velem. Féltem attól is, hogy el fog küldeni és talán az lenne a legbölcsebb, ha nem várnám ezt meg és magamtól távozok.

Egyenesen a hálószobába mentem, ahol a franciaágyra dőlve kitört belõlem a sírás. Sírtam, mert jót szerettem volna tenni, mégsem sikerült és csak egy feszültséget keltettem kettőnk között. A párnába temetve arcomat itattam az egereket, ahogy csak tudtam.

Fogalmam sincs mióta lehettem bent, már szinte a sírától kimerülve szenderedtem el, mikor lépteket hallottam az ajtó felől, de nem fordultam felé. Tudtam, hogy Roland az és nem akarok most szemébe nézni, pláne nem, hogy így lásson. Tényleg azt gondolom, hogy egy kolonc vagyok neki a nyakán. Megéreztem, ahogy egy plédet terít rám, majd elhagyja a szobát. Milyen rendes...

Tisztán hallottam csukódni a bejárati ajtót...

Reagálni rá nem volt erőm, éreztem ahogy szemhéjaim elnehezednek és végül elalszok. Csak akkor nyíltak ki szemeim résnyire, mikor besüppedt mellettem az ágy. Megijedhettem volna, de biztos voltam Roland jelenlétében. Morogva megigazítottam magamon a takarót, hogy tovább aludhassak, de meghiúsult tervem. Roland erős karjával maga felé fordított.