Visszajutni a gyökerekhez

VII. Állomás, gyanú

"És csak a keresztnevét árulta el? Semmi mást?" Németország tovább faggatta a másikat, de Franciaország csak a fejét rázta.

"Ha arra akarsz kilyukadni, hogy honnan vándorolt a határaimon belülre?" A közép-európai rábólintott a szomszédja kérdésére, mire Franciaország összevonta szemöldökét. "Szerintem a környékről jöhettek. Mivel nem értette a franciát, ezért Belgiumot, Luxemburgot és talán Svájcot is ki lehet zárni. Így... csak te maradsz, mon amie."

"Én? Azt mondod hogy az állampolgáraim voltak?" Németország nagyot sóhajtott a bólintást látván. Ez részben jó, részben rossz hír is volt: neki kellett átrágnia magát a rengeteg papíron. Legalább ország léte miatt még meg sem mernék kérdőjelezni tevékenységét, sőt, még jó mesét is mondhatna.

"Már megbocsáss, de ez miért kellett?" A házigazda értetlenül pislogott az ugyanúgy értetlen vendégére, aki csalódottan rázta meg a fejét.

"Persze hogy a legfontosabbat hagyom ki.... a lényeg az, hogy szerintem rájött valamire ezekből, és amiatt is jött vele. Valamit, vagy valakit kutat. És a véleményem szerint az a valami a családja." Németország részletesen elmesélte honnan jutott a következtetésére. A kollégája gondolataiba mélyedve hallgatta végig mondandóját, időnként egy-egy apró kérdést beszúrva.

"És, ha jól értem, gyakorlatilag a gyökereit adnád vissza neki születésnapjára." Németország enyhe görccsel a gyomrában bólintott. Nem tudta pontosan mégis mibe vágta bele a fejszéjét, és ez csak most tudatosult benne. Szerencséjére az előző kormánya szerette mindenki múltját felhányni. Így lehetett esélye, hogy a kismillió papír helyett annak csak a felét kellett átnéznie, ami hogy őszinte legyen, kicsit feldobta a hangulatát. "Ez.. egy remek ötlet. Te Allemagne, arra gondoltam, hogy segítenék. Ha valami gondba ütközöl, csak szólj. Nem biztos hogy meg fogom tudni oldani az ügyet, de majd igyekszem."

"Danke, Frankreich. De ha most megbocsátsz, egy életre elegendő papírmennyiséget kell átvizsgálnom." Franciaország megértően mosolygott.

"Naturellement, naturellement. Menj csak, de azonnal szólj ha találsz valamit!" Németország még utoljára kikapott egy darab macaront, majd gyorsan magára kapta a kabátját. Sok dolga volt, igyekezett minél gyorsabban az irodájába érni, hogy végre elkezdhesse. Sebtében köszönt el a házigazdától, még a számára készített kávét sem itta meg. Futva huppant be a kocsi ülésére, és - természetesen a szabályok kereteit betartva - száguldott a munkahelyére.

"Guten Morgen, Herr Deutschland!" Körülötte a dolgozó fiatal titkárok serege illedelmesen köszöntötte, akiknek mindig megejtett egy viszonzást, akárcsak most is, hiába sietett. Néhányuknak még a nevét is tudta, de meglepetten vette észre hogy új arcokkal is találkozott. Nagy levegővétellel csukta be maga mögött az ajtót.

Előtte ugyanaz a szoba tárult a szeme elé, ahol minden elkezdődött. Ebben a helyiségben kérte meg Emmát, itt kapta meg tőle születésnapi ajándékát ami még mindig ott hevert az asztalán. Minden a feje tetejére állt. Az élete, a testvére élete, és megannyi emberé akiket megfosztottak nemzetiségüktől. És mégis, semmi sem változott. A szobája, Berlin, semmi. Ugyanazok a könyvek, akták és szekrények töltötték ki a szobát, ugyanaz a sötét, faasztal görnyedezett a megannyi papírmunkától, a szőnyeg is hiányzott, széke is a régi, egyszerű sámli maradt és az ablak ugyanúgy a búskomor Berlinre nézett. Az ország alig várta azt a pillanatot, mikor nem romhalmazok fogadják amint kinéz, hanem egy tündöklő, virágzó paradicsom. Egy halvány mosoly kúszott fel az arcára. Szerette Berlint.

Nagy sóhajjal nézett el a városról, temérdek munka várt rá. Kelletlenül battyogott oda az egyik plafonig érő aktákat tartalmazó szekrényhez, és nekilátott válogatni. Szemével a '20-as fiókokat kereste, nem is tartott sokáig a kutatás. Volt vagy tíz fiók csak azzal a számmal feltüntetve, az ország felnyögött a mennyiség láttán. De nem volt mit tenni, kihúzta az első fiókot. Benne tengernyi fehér és sárga boríték lapult, az ország nem habozott, egyből kiszedte az összeset és az amúgy is roskadozó asztalára tette. Még egyszer utoljára felsóhajtott, majd belevetette magát a megannyi papírba. Unottan nyitotta ki az első, elsárgult borítékot.