Visszajutni a gyökerekhez

III. Állomás, a porosz

Az autó monotonan rótta a mérföldeket, már csak pár percnyi utazás volt hátra úti céljukig. Utasai csendesen ültek az üléseken; a nő túl elfoglalt volt pénztárcájának cenzusával, míg az ország volt a sofőr. Magában azonban ahelyett hogy az utat figyelte volna, inkább az ingyen sörnek örvendezett amit a társa elhamarkodott fogadásán nyert. Az egy dolog hogy Emma is egy kifejezetten edzett hölgy volt, no de hogy egy ország ellen nyerjen egy szimpla ember, az egyszerűen lehetetlen volt. És tudta ha hagyta volna nyerni a nőt, nagyot kapott volna a fejére érte. Ha volt valami amit Emma igazán gyűlölt, az az egyenlőtlenség. 

"Mon Dieu! Ha tudtam volna hogy csak ennyim van inkább nem mondok semmit.." Sóhajtott fel, miközben óvatosan elrakta a tárcáját. "Legalább tudod hogy hol akarsz inni?"

"Honnan vetted hogy sörözni akarok?" Németország meglepetten sandított rá, mire Emma csak kacagva megforgatta a szemét. Nevetése a szőkére is átragadt, úgy vezetett tovább a kormánykerék mögött. "Csak szórakozok! Igen, már kitaláltam."

"Helyes! Akkor megvan a ma esti program. Ha nem jön közbe semmi, persze.." Sutyorogta az utolsó részt magának a nő, miközben megcserélte keresztbe tett lábait. Az ország csak szeme sarkából látta, de társa mintha fényképeket húzott volna ki táskájából és azok között lapozgatott. 

"Ha nem zavarok, megkérdezhetném hogy azokkal mit örökítettél meg?" Kérdezte az ország, miközben próbált beállni a rögtönzött parkolóba anélkül hogy egy kisebb lyukba vezette volna a járművet. 

"Ezek? Csak újabb példányok az újságokba, tudod a szokásos. De ha érdekel, majd megmutatom - ám előtte látogassuk meg a bátyádat!" Az ország bólintott. Jelentősen lehűlt a levegő míg furikáztak, Németország borzongva húzta összébb kabátját. Már kezdett lemenni a Nap is, sugarai olyan perzselő narancssárgába öltöztették a felhőket, mint azoknak gazdája. Gyors bámészkodásából egy jeges fuvallat szakította ki, ahogy átsuhant rétegei között és testét kirázta a hideg. Nem is hezitált, sietős léptekkel követte a nőt az épületbe.

"Huh!" Sóhajtott Emma, amint megcsapta a meleg az arcát. Nagyot nyújtózkodott, majd egyből elkezdte lehántani magáról a vastag kabátját. Az ország, úriember lévén, segített társán és felakasztotta a ruhadarabot a többi mellé. "Ez a meleg jobban esett mint gondoltam." 

"Komm." Intett a nőnek Németország, és már meg is indult a részleg felé ahol bátyját tartották fogságban. Mégis miért? Mert őt és a 'katonai' kultúráját vádolták a második világégés közvetlen kiváltó okának. Olyan dolog miatt, ami mindegyikőjükben megvolt. Németország egyszerűen nem tudta megérteni az indokukat; talán nem is kellett. Elvégre ő csak egy vesztes, beleszólása nincs semmibe. Komor gondolatokkal haladt végig a fűtött folyosókon, itt-ott éles kanyarokat téve navigált egy dupla szárnyú ajtóig. Mögötte várta bátyja régi háza, amit még királysággá válásakor emeltetett neki a király. Előtte Kína és Kanada álltak őrt, halkan beszélgettek. Az ázsiai ország volt az első aki észrevette őket, noha nem szólt semmit a páros közeledéséről, kíváncsian szemezett velük. Majd mikor már Kanada is észlelte jelenlétüket, csak akkor lökte el magát a faltól egy vidám mosollyal az arcán.

"你好! Mi szél hozott ide?" Felvont szemöldökkel nézett a párosra, közben kezet rázott Németországgal. Emmát egy még nagyobb mosollyal üdvözölte, aki biccentésével viszonozta a néma köszöntést. Mellette Kanada némán intett a párosnak. Nem ismerte annyira egyikőjüket sem, Emmával is csak néhanapján találkoztak.

"Beszélni szeretnénk a bátyámmal." Amint kimondta a szőke, Kína összeráncolt homlokkal vizsgálta, majd nagyot bólintott. Kanada éppen szóra nyitotta száját, mikor az ázsiai a maga heves természetével félbeszakította.