Visszajutni a gyökerekhez

Epilógus

Emma vidáman ült az ablaka előtt az íróasztalán, ami egy olyan szokása volt amiből nem engedett, vastag sötétkék pulcsija és egy kényelmes nadrágja kellő védelmet nyújtott a hideg elől. Ölében a könyv volt, amit kapott, de jelenleg nem azzal foglalkozott: ugyanis harsány nevetés ütötte meg a fülét Bonn utcáiról. A nő kíváncsi természete miatt azonnal ki is nézett, ez volt már a sokadik alkalom, de még mindig nem tudott hozzászokni a vidám, élettel teli utcákon játszadozó gyerekekkel, valóságos frontvonalakat építettek ki a nagy hóból - önkéntelenül a háború jutott róla eszébe.

A nő sóhajtva nézett el az utcán sétáló emberekről, kész csoda volt hogy egyáltalán szabadon szaladgálhattak az utcán - pár éve mindez elképzelhetetlennek tűnt. Minden, amit elértek, elképzelhetetlennek tűnt. Sok minden változott öt év alatt, gondolt bele a nő. Határok, szövetségek.. a világ is, jött rá. Hiába tűnt a felszínen ugyanolyannak: két egymást nem tűrő ideológia és érdekviszony, egy harmadik semleges fél, ez csak a felszín volt. Egyre több és több ország csatlakozott az ENSZ-hez, egyre jobban terjedt a kommunizmus, szinte már érezni lehetett azt a nyugtalanságot amit a két pólus sugárzott a másik felé. Emma, akármilyen bűnös is volt a gondolata, érezte, hogy álma lassan, de biztosan el fog jönni. Hiszen mint mondani szokás: "Két dudás nem fér meg egy csárdában", valamelyik oldal felül fog kerekedni a másikon és akár jó akár nem, végre egységes lesz az emberiség, csak egy fog maradni a csúcson. Emma megborzongott a gondolatmenetétől. Igaz, hogy mindenét feláldozta volna egy egységes, borzalmaktól mentes világért, de ha nem volt muszáj inkább nem ment volna el a végletekig. 

Ahogy kilépett a dolgozójából amit direkt nem bútoroztatott be annyira, csupán könyvespolcok, egy nagy szőnyeg, egy ablak függönnyel, az íróasztala, széke és egy komód volt a fehér falú szobában. A nő nem szerette ha a munkája és a szórakozása összefolyt volna, ezért minden személyes holmija a kis hálójába volt zsúfolva, kivéve egy dolgot. Emma mosolyogva torpant meg, még egyszer visszasétált az íróasztalához. Ott feküdt rajta egy méretes könyv, bézs borítóján egy karcolás sem látszódott. A nő gyengéden végigsimított a gerincén, mélázva kapta fel a művet. Sosem ment sehova sem anélkül, a könyv nélkül amit még öt éve kapott. Éppen nosztalgiázni ment volna a kanapéjára, mikor valaki becsöngetett a kis lakásába. Emma zavartan nézett a kis órára az egyik polcon, még volt öt perce a vendégének hogy megérkezzen. Nagyot sóhajtva állt föl, de azért odakullogott az ajtóhoz köszönteni akárkit is aki a túloldalon állt.

"Gabriella néni! Jó estét!" Emma meglepetten köszöntötte az előtte álló apró, ráncos nénit, aki végtelenül boldognak tűnt a fogatlan mosolyából ítélve. Gabriella volt a szomszédja, legalábbis itt, a nyugat-németországi kis lakásában, egy igazán kedves, tipikusnak mondható nagymama. Emma valahányszor ott töltötte a karácsony utáni hetet és néha-néha a Szilvesztert is, mindig áthallott gyerekeket a falon. Ez persze nem zavarta, a nő oda volt a gyerekekért.

"Szervusz, szervusz drágám! Túl sok Stollen-t csináltam, szerettem volna adni neked egy kicsit a német hagyományokból." A nagymama büszkén nézett le a kezében fekvő édességre, Emma boldogan bólintott. Szerette az édességeket, de azok amik Gabriella keze közül jöttek ki, na azok mennyeiek voltak. Ilyen pillanatokban hiányolta a nő, hogy neki fogalma sem volt a sajátjai ki- és hollétéről.

"Merci! Biztosra veszem hogy ez is nagyszerű lett." Emma dicsérete még büszkébbé tette a nagymamát, szinte ragyogott az éjszakában, hiába próbálta elrejteni. "Hogy tetszik lenni, Gabriella néni?"

"Oh! Megvagyok, megvagyok! Amíg tudok sütni az unokáknak minden rendben---" Gabriella néni barátságos legyintését a lakása ajtajának kicsapódása szakította félbe, a két nő meglepetten nézett az irányába. Onnan egy kisfiú feje kandikált ki, röviddel utána meg egy kislány követte.