Visszajutni a gyökerekhez

X. Állomás, a gyökerek

"Értem... akkor körbekérdezek a szomszédoknál." Franciaország még utoljára visszaszólt mielőtt egy végső biccentéssel búcsút mondott a házigazdának. Az ország még nézte ahogy a trió eltűnt a lépcsőforduló sötétjében, csak utána csukta be az ajtót. Lejárt bátyja ideje, eddig tudta Kanada játszani a szerepét. Hamarosan jön a csere, észrevették volna ha a csendes ország nem álldogál félszegen az ajtaja mellett. 

A szőke nagyot sóhajtva dőlt neki a falnak, teljesen leszívta a nap - testileg és lelkileg egyaránt. Fejfájása is újult erőre kapott, úgy lüktetett a halántéka mintha egy kalapács ütötte volna. Fáradtan dörzsölte meg, majd ásított egyet. Álmosan vette az irányt hálója felé, de egy fehér cetli felkeltette érdeklődését. A konyhapulton feküdt, rajta fekete betűkkel az 'amené par France' felirat volt írva. Beletelt pár percbe mire az ország felfogta mit olvasott, kíváncsian fordította meg a papírlapot. A meglepettségtől nagy szemekkel nézte a másik oldalt, egy ismerős jelenet volt rajta megörökítve. Ő és bátyja ölelkeztek, fülig érő mosollyal. Testvérén még az egyenruhája volt, háttérként pedig a lakása szolgált. Németország arcára egy mosoly kúszott föl, elhatározta hogy szerez a képnek egy keretet - de előtte kialudja magát. 

Egyenesen a hálójába ballagott, miután felvette alvó öltözékét úgy dőlt bele az ágyba mint egy zsák krumpli. Boldogan sóhajtott fel, végre ágyba került. Az utóbbi időkben nem aludt kifejezetten sokat, ráadásul a stressz sem hatott az országra túl pozitívan. Kezdődtek begyorsulni a tárgyalások - a Tengelyhatalmak sorsát illetően - amiken ott kellett lennie, mint 'szervező és megfigyelő', amolyan jelképes módon. Már ha csak rágondolt jobban fájt a feje. Az a káosz, ami a büntetés kérdését követte, na az volt valami. Néhányan Berlinbe, néhányan Londonba, mások Nürnbergbe vagy Münchenbe tartották volna. Még az is kérdéses volt hogy egyáltalán tartanak-e bíróságot a vádlattoknak. Ráadásul a lehető leggyorsabban akartak vele végezni, így neki és a Szövetségi hatalmaknak kifejezetten megszaporodtak a dolgaik. Németországnak igen vegyes érzései voltak a témát illetően: egy része örült, hogy megbüntetik azokat, akik megérdemelték, viszont mégiscsak a főnökei voltak. Voltak... az az egy szó elég volt ahhoz hogy az ország megkönnyebbüljön.

Az ország nagyot sóhajtott, még akkor is a bajaira gondolt mikor igyekezett azokat elfelejteni. Emma ezért kinevette volna, az biztos. A nő gondolata akaratlanul is mosolyt csalt a szőke arcára. Ha jól számolta, két nap múlva lett volna a születésnapja. Kifejezetten örült ennek a ténynek, hiszen az azóta gondosan lejegyzett könyv még nem volt kész és rengeteg munkába került a nem túl nagy írói képességekkel megáldott agyának kiszülni a mondatokat és érdekes szöveggé formálnia, de valahányszor arra gondolt, hogy mit kap cserébe, megérte. Valamiért - fogalma sem volt az országnak az okáról - mindig mintha a fellegekben járt volna mikor Emma boldog volt. Mikor mérges lett ő is azzá vált, ha szomorúság kerítette hatalmába őrajta is eluralkodott a bánat. Rá is kérdezett erre pár órája bátyjától... végre összeszedte hozzá a bátorságát.

****

"Bruder, lenne egy kérdésem.." Németország hosszú csend után szólalt meg, zavarában arca kipirult és ingujjával játszadozott.

"Oh? Mi lenne az, drága öcsém?" Poroszország érdeklődve nézte öccse egyre vörösödő fejét, ajkai szélén mosoly bujkált. Volt egy megérzése mi válthatta ki a mindig összeszedett és higgadt országból az efféle viselkedést.

"Nos, tudod.." A szőke megköszörülte torkát zavartságában "Um.. van ez az érzés, és... nem tudom hova tenni. Egyáltalán mi ez?"  A szőke nehezen préselte ki magából a szavakat, nem mert bátyja szemébe nézni, amik csillogtak az élvezettől. Nem látta, de a kis mosoly teljes vigyorrá nőtte ki magát, kezére támasztott fejjel hagyta hagy szenvedjen egy kicsit a drága öccse.