Visszajutni a gyökerekhez

VIII. Állomás, végre valami

Ahogy teltek a napok, fogyott el a sok olvasatlan akta és papír Németország asztaláról. Semmi nyomra nem talált rá, ami kezdte felidegesíteni. Ugyanis az idő egyre csak telt, kezdett közeledni a nagy nap. A szőke igyekezett nyugodtnak és összeszedettnek tűnni, azonban belül szépen lassan kicsúszott keze közül az irányítás. Állandóan fájt a feje és az a furcsa bizsergés nem akart eltűnni mellkasából, ráadásul egyre rosszabb híreket kapott mind bátyja, mind a saját sorsáról. Ezt tetőzte maga Emma is, aki nem volt hajlandó hozzászólni. Akárcsak az időjárás, a szőke is egyre búsabbá vált. Mindezt munkával próbálta eltitkolni, szinte reggeltől estig a papírokkal foglalkozott, akárcsak most is.

Németország szemüvegével a fején ült a székében, asztalán rendezett kupacokban papírok feküdtek. Összevont szemöldökkel olvasta az egyik iratot a kezében, ám amint a végére ért frusztráltan rakta le az asztalra és nagyot sóhajtott. Fáradtan dörzsölte meg halántékát, jeges tekintete egy keretezett képre tévedt. Régi volt, nagyon régi, még akkor készült mikor a fényképezés technológiája még csak éppen hogy felütötte a fejét. Ő és bátyja álltak rajta, kivételesen mindkettejük arca szigorú volt. Akkor még az volt a szokás. Kicsi volt a kép, sárgás színei egy üveglap mögül néztek a világra. Milyen furcsa, tényleg csak akkor veszi észre az ember mégis mit veszített el mikor az végleg eltűnt. Pont mint a bátyja... vagy Emma. Csak most vette észre mennyivel üresebb volt a világ nélküle. Valahogy minden ridegebb lett, eltűnt az a maradék melegség a levegőből ami eddig benne volt. 

Németország letette szemüvegét az asztalra, lehangoltan állt föl a helyéről hogy visszategye az újabb sikertelen kupac papírt oda ahonnan elvette. Monotonan szedte ki a következő adagot, előre gondolva hogy újabb adag kudarc lesz. Fejfájását ignorálva merült bele a papír-tengerbe, időnként egy-egy korty kávéval színesítve a munkáját amivel még Franciaország kedveskedett pár órája. Már rég kihűlt, de ez nem érdekelte a szőkét. Ő csak azt akarta, amit elvesztett. Annyira bele volt merülve az olvasásba, hogy észre sem vette mikor kinyílt az ajtaja.

"Alemania! Végre megvagy!" Az említett ország meglepetten nézett föl. Általában kopogni szoktak először, így már nyelve hegyén volt a dorgálás, ám meglepődöttsége egyre csak nőtt amint rájött ki lépett be engedélye nélkül az irodájába. Spanyolország volt az, szinte vakított a belőle áradó pozitív érzések, a szőke egy pillanatra azt hitte búcsút mondhat látásának. Fülig érő vigyor volt az arcán, smaragdzöld szeméből pedig vidámság sugárzott amit egyenesen a kollégájára sugárzott. Olyan volt mint egy kisgyerek, aki alig várta hogy elmondhasson egy titkot barátjának.

"Spanien? Mit csinálsz te itt?" Németország külön nyomatékot helyezett a 'te' szócskára. "Figyelj-- rengeteg dolgom van és nem szeretnék kifutni az időből. Mindegy, úgysem mennél el téged ismerve, úgyhogy mi az? Történt valami?"

"Hehe!" A mediterrán ország nevetve csukta be maga mögött az ajtót, táncolva pattant a már kifáradt szőke mellé, vigyorogva nézett körbe a szobában majd egy cetlit csúsztatott az asztalra. "Csak benéztem, kicsi Italia kíváncsi volt hogy vagy. Én semleges vagyok, úgyhogy abszolúte meglátogathatlak! A baj csak az, hogy nem állok túl jól így csak ennyi szabadidőm volt.... Na mindegy! A lényeg hogy választ adhatok neki! Adiós~"

Németország nagy szemekkel nézte ahogy Spanyolország dúdolva kipördült a helyiségből. Hümmögve nézett a két, saját papírja közé csúsztatott cetlire, kíváncsian vette szemügyre. Apró, tiszta és kódexbe illő kézírással írták, száz írás közül is ráismert volna kitől származott. Akárcsak az embereknek, nekik, országoknak is erősen eltérő volt a kézírásuk stílusa és ez éppen Franciaország tollából kelt életre.