Visszajutni a gyökerekhez

II. Állomás, fakó emlék

A hely valóban közel volt, alig kellett pár utcát megtenni hogy odaérjenek. Már látták is ahogy ott tornyosult a téren, fehérre festett régi oldalain tátongó lyukak éktelenkedtek, emlékeztetve az arra járókat a nem is olyan régen elmúlt őrületről. Németország már egészen elszokott az efféle régi korok szépségétől, odahaza szinte minden romba dőlt. Sóhajtva emlékezett vissza arra a csatára, mikor már bent, Berlin utcáin folyt a háború; de legalább már vége van. Ennek az egésznek vége van, és az országon eluralkodott az a fajta izgatottság, mint ami a kisgyereket karácsony estéjén a csomagolt ajándékok láttán. Innentől már csakis jobb lehet a jövő.

"Itt vagyunk." Állt meg Emma és fürkészve nézte az épületet. Az ajtóban őrök álltak, de könnyű volt ketten együtt átügyeskedni magukat.

"Elnézést." Lépett oda az ország. "Beengednének minket?"

"Uhh..." A két őr idegesen nézett össze, majd visszafordultak az ország felé. Ekkor lépett mellé a nő, aki apró biccentésével jelezte engedélyét. Erre már az őrök is megkönnyebbültek, alig hallhatóan sóhajtottak föl. "Természetesen, csak tessék!"

"Danke." Ezzel egy nagy levegőt véve Németország átlépte a küszöböt, a sarkában Emmával.

Belül meglepően üres volt az épület, és nem igazán hasonlított arra a kis részre amit emlékében látott az ország. De szépsége ugyanúgy megmaradt, a fa burokaltú padló és a fehér falak szinte semmit sem változtak. Ugyanúgy visszaverték azt a sárga, meleg fényt. Németország nagy levegőt vett hogy lenyugodjon. Feszült volt és izgatott, de tudta jól azok az érzések nem viszik sehova sem. Ha azonban higgadt marad, képes logikusan és szakszerűen átlátni a legzavarosabb képet is. Egy kis mosoly kúszott fel a szőke arcára, bátyja mindig ezzel a leckével jött. Ő meg elmondása szerint Fritz öregétől.

"Na? Bármi... új, vagy más?" Emma csípőre tett kézzel kérdezte, miközben ámuló szemekkel nézett szét az épületben, kezében már ott is volt a kamera.

"Nem, még nem. Kicsit körbenézek, hátha majd akkor." Válaszolt a nőnek, és elindult a díszes falak mentén. Rengeteg kép dekorálta az oldalakat, mesterien kifaragott fa képkeretekben szintúgy mesterien megalkotott olajfestmények ragyogtak. Régi korok királyai, császárai, hercegei, bárói és gazdag polgárai néztek vissza rá, szigorúan, mintha sok évszázaddal később is tekintetet követeltek volna. Ám egy kép különösen megfogta.

Három alak volt rajta, kettőt biztosan felismert. Bal oldalt bátyja állt, csak sokkal fiatalabbként. Jobb keze a puskáján pihent, díszes egyenruháján rengeteg katonai kitüntetéssel, és hidegen nézett a képre tekintők szemébe. Furcsa volt látni ahogy arcán nyoma sem volt forrófejűségének, hogy arcán a vigyor helyett szigorú vonal legyen szája, és szeme ridegséget sugározzon. A festmény jobbján Ausztriát vélt felismerni. Ő is fiatalabb volt, de rajta ez kevésbé látszott meg. Válláról hatalmas hermelinbunda omlott le, ruhája neki is katonai egyenruha volt, ám ahogy azt a köpeny és a bal kezében tartott jogar is mutatta, birodalmi tekintélye csak úgy ragyogott minden porcikájából. És ahogy azt elvárta az ország, rideg távolságtartás ordított minden részéből. Viola színű szemei hidegebbek voltak még az orosz télnél is. De ami teljesen lesokkolta Németországot, az sem bátyja, sem a birodalom nem volt, hanem ami, pontosabban aki közöttük ült. Saját maga nézett vissza rá, ám vagy 15 évvel fiatalabbként. A három közül neki volt a leginkább tekintélyt parancsoló a kisugárzása, jég kék szemei unottan néztek vissza saját magára. Ami azonban meglepte, az a nyers kegyetlenség ami sütött belőlük-- ilyen lenne a tekintete, suhant át az agyán. Volt valami ismerős a vonásokban, valami ami nem hagyta elnézni a képtől az országot. És akkor, mint a mennykő, belé csapott a felismerés. Kitágult szemekkel érezte, látta, ahogy a hajdanán ködös, fakó emlék egyre határozottabb, egyre elevenebb lett maga körül. Úgy pörgött körülötte, akárcsak egy film.