Németország padlógázzal hajtott fővárosa felé, minél előbb oda akart érni a házához. Még egyszer, valószínűleg utoljára, de megadatott a lehetőség hogy lássa bátyját. Poroszországot. A Nap utolsó sugarai rózsaszínes narancsba öltöztette az ég alját, erős kontrasztot adva a horizonton gyülekező fekete, baljós felhőknek. Alig fújt a hideg szél, de még anélkül is kemény fagy volt odakint. Berlin romjait meglepően hamar érte el az ország, csak egy picit lassított le hogy a szabályoson belül legyen. Alig fért bele a bőrébe, izgatottan kormányozta a járgányt házához. Egyedül arra nem számított hogy Emmát is ott találja.
A szőke meghökkenve nézte a kocsiból a nőt amint neki háttal sétált el a háza előtt. Németország teljesen le volt döbbenve, nem számított rá hogy találkozna vele. Nem tudta mitévő legyen; menjen oda hozzá, vagy hagyja elmenni? A nő lassan bandukolt az utcán, simán utol érhette volna. Az ország agya teljesen befuccsolt, gépies mozdulatokkal nyúlt az ajtóért, jeges szemét le nem véve a távolodó alakról. Annyira szerette volna ismét a közelében tudni, hogy most, mikor egy karnyújtásnyira volt tanácstalanná vált. Kiáltani akart, utánafutni, megfogni, de csak egy alig hallható suttogás jött ki ajkai közül.
"Emma..!" A nő megtorpant, földbe gyökerezett a lába. Németország bizonytalanul lépett egyet felé, torka száraz volt. Társa lassan fordult meg, a másodperc töredékéig felcsillant a meglepettség fénye, de olyan gyorsan kihalt mint ahogyan jött. Mintha megállt volna kettejük között az idő, szoborként állták a másik tekintetét. Egyedül a szél sodorta falevelek zörögtek a járdán, időnként bele-belekapott a nő sötétbarna hajába. Arca ki volt pirosodva a hidegtől, kabátját szorosan összehúzta övével és kezében papírokat tartott.
"Allemagne." Némi hezitálás után Emma is köszöntötte a másikat. Ajkait vékony vonalba préselte, szemöldökét összevonta a másik láttán. Volt valami kiismerhetetlen az acél szemeibe, olyan érzelmi kavalkád amit talán a tulajdonosuk sem tudott kifürkészni. Hangja azonban mindezektől mentes maradt, némi éllel megtoldva, ami mélyebbre vágott Németországban mint azt ő gondolta.
"Emma, én--" A szőke már belekezdett mondandójába, mikor a nő elfordult tőle.
"Menj. a családod már vár." Emma sietve vágta oda Németországhoz a szavakat, majd otthagyva a ledöbbent országot tempós léptekkel távolodott. A szőke pedig képtelen volt utánarohanni, csak állt ott a kocsija mellett, bámulva ahogy a nő eltűnt látómezejéből. Mintha megszűnt körülötte a világ, egyedül a mondanivalója visszhangzott fejében: család. Család. Család--
"Bruder!" Mint derült égből villámcsapás, úgy jött rá mire gondolt a nő. Testvére már ott volt a lakásában, már csak ő hiányzott a találkozóról. Egy része kíváncsi volt hogy Emma mégis honnan tudja mindezt, de a másik, a nagyobb, túl izgatott volt ahhoz hogy azon szöszmötöljön. Egy gyors mozdulattal bezárta kocsiját, aztán már futott is be a ház ajtaján, egészen fel az ő lakásáig. Már majdnem nyúlt volna a kilincsért, mikor hirtelen megállt. A szőke bizonytalanul nézte az ajtaját, idegesen röpködtek a kusza gondolatok az agyában. Be kellett vallania, félt bemenni. Egy utolsó találkozás testvérével olyan lett volna, mintha belenyugodott volna az elmúlásába. És ő attól rettegett: az idő vasfoga úgy lógott kollégái és a saját feje fölött, mint egy sütésre kész pisztoly a halántékuknál. Egy egyszerű fuvallat.... és mindaz amiért annyit dolgoztak, minden amit annyira tiszteltek, odavész. Semmivé válik, egy nyom nélkül, akárcsak a mélyen tisztelt ókori Római Birodalom. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy sem ő, sem a hozzá közel állók nem vétették el azokat a hibákat amiket a két Olaszország nagyapja, a valóság más volt. Németország pedig a tények híve volt, így akármilyen fájdalom lett volna az, szembe kellett vele néznie. A szőke vett egy utolsó, nagy levegőt, majd magabiztos kezekkel lenyomta a kilincset. Elhatározta magát: legyen akármilyen ami rá vár, ő nem hátrál meg.
KAMU SEDANG MEMBACA
Visszajutni a gyökerekhez
Fiksi PenggemarMikor már végleg lecsendesült Európa, Németországban felgyűlnek a kételyek. Ismét széthullot körülötte a világ, de ezúttal egyedül volt; és még maga is hiányosan. Emlékek emlékek hátán, de egy sem a gyerekkorról amit annyit hallot már másoktól, kezé...