Álmatlan /félbehagyott/

V.

Kinyújtja kezét, egyre csak előre és előre. Megérinti a határt, ami áthúzza. Fellendül a magasba, ugyan úgy, mint amikor Roxanne-al érkezett. Földet ér, és most már tisztábban látja az előző csodát. Sokkal elképesztőbb így közelről. Gyémánt kastély, tudatosul benne. Hamar elindul a kapujához. Közben forgatja fejét minden irányban. Hatalmas nagy egy épület és nincs is körülötte semmi, csak egy türkiz tó. Közeledik az ajtóhoz, ami szintén gyémántból van és érdes a felülete. Körülbelül hatszor akkora, mint Álmatlan. Mielőtt célirányosan bekopogna, beugrik számára valami. Olyan üres és halk ez a terület. Egyáltalán lakik itt valaki? Kezeit mégsem tudja megállítani, bekopogtat. Ezután idegesen harapdálni kezdni ajkait. Lábával dobol, mint mindig mikor megvárakoztatják. Nem hall még mindig semmilyen zajt, de az ajtó nyílni kezd. Kihúzza magát. 

Egy pasztell lila hajú nő áll előtte, előkelő ruhában. Az arcán boldogság jelenik meg. Álmatlanén viszont csodálkozásé. Megjelennek a hangok. Hangszigetelt falak lehetnek, gondolja.

-Olivia! - mondja kedves, lágy hangon. - Drágám, de jó ,hogy itt vagy! Gyere hamar beljebb!

Ki lehet ez a nő? Ismernie kéne? De nem csodálkozik rajta sokáig, ez már egyszer megtörtént Roxanne-ék társaságában. Belép. Minden olyan más. Talán otthonosabb és melegebb. Furcsa stílus az biztos. Kívül jég belül tűz. Beljebb tessékelik egyenesen egy hatalmas szobáig amiben vagy tíz kanapé van. Leültetik az egyik fehér színűre. A lila hajú nő étellel és itallal kínálja, de nem fogadja el.

-Pedig jó lenne ha ennél kedvesem, nagyon sovány vagy! - ezt akár vehetné sértésnek is. A nő elmosolyodik. - Hamarosan megérkezik valaki aki már nagyon régóta várja ,hogy találkozhasson veled! - azzal kimegy.

Már megint, ki az? És honnan ismeri? Talán a testvére az, de szerinte ő nem ilyen előkelő helyen van. Bár már bármit el tud képzelni. 

Nem foglalkozik azzal, hogy körültekintsen inkább magára koncentrál. Kezeire mered. Szürkeség borítja őket, és körmei alá is rengeteg kosz szorult. Idegesen eszmél rá, hogy csaknem az egész teste ilyen. Hajába túr. El is felejtette.

Reggel amikor felébredt, eleve egy fésű után kutatott, csakhogy elterelte figyelmét a kütyü, Daren hangjával.

-Nem értem, hogy engedhettek be ilyen borzalmasan koszosan, erre a helyre. - jegyzi meg magának. 

Kényelmetlennek érzi a helyzetet. Egy gyönyörű szoba közepén, egy fekete kis törpe. Törpe, mert nagyon alacsony és vékony, még az arca is bájosan kerekded. Sokat filozofál azon, hogy nem várja meg míg visszatérnek hozzá, hanem inkább megszökik, és úgy majd nem kell annyira szégyellnie magát. De végül a maradást választja, főleg azért, mert kíváncsi. Újabban dobolni kezd vékony cipőiben. Csak most veszi észre, hogy teljesen elvesztette eredeti színét, és így már nem is olyan kellemes, mint először gondolta. Remek, még ez is, bosszankodik. Ráeszmél, hogy talán jobb lesz nem magával törődnie, mert így csak egyre nagyobb csalódások érik. Ezért ahhoz a lehetőséghez fordul, amit eleinte mellőzött. Szerencséjére nem kell túl sokáig gyönyörködnie, mert a lila hajú nő örömmel (és nagy zajjal) visszacsörtet hozzá.

-Drága Olivia! Gyere csak velem! - cseng a hangja vékonyan, majd megfogja a kezet (kicsit talán elundorodva). - Nem találkozhatsz egy ilyen fontos emberrel, ha így nézel ki. - panaszkodik. Felrántja a kanapéról - persze csak gyengéden -, és maga után húzza. Álmatlan elképedve követi.

***

-Ez! Ez lesz az! - bök Álmatlan felé a lila hajú nő, akiről az utóbbi időben kiderült, hogy Chlaudianak hívnak.

-Biztosan? Mármint nem áll rajtam rosszul? - mered a tükörképére Álmatlan. Egy óra alatt bepótolhatta azt, amit egész életében kihagyott. Bár ez nem olyan tükör, mint amin átsétált, ez a valóságot mutatja. Azokat kapuknak nevezik.

- Drágám ilyen soványan semmi sem áll jól, de ahhoz képest jó! -jegyzi meg tapintatlanul, Chlaudia. Fordul egyet-kettőt, majd csak mellékesen megkérdi mihez képest?, és kijelenti, hogy hajlandó felvenni ezt a ruhadarabot.

-Csodás! - örvendez Chlaudia - Gyere csak, ülj ide! - izgatottan mutogat egy lebegő ülőhely felé, ami előtt szintén egy tükör van. Miért fontos ennyire, hogy lássuk magunkat? fogalmazódik meg Álmatlanban, de inkább csendbe marad. Leül és arcát kémleli. Illetve kémlelné, ha nem zaklatnák újabb és újabb kérdésekkel. A legtöbbet letud egy bólintással, vagy fej rázással, de amikor az a kérdés szól felé, hogy Mennyi idős? lebukik a figyelmetlenségével.

-Olivia, szívem - szól Chlaudia csalódottan csengő hangja - Nem hinném, hogy ilyen udvariatlanságra neveltek. Úgy bámulod magad, mint aki magába szerelmes, vagy ,mint 'ki nem látott tükröt. - ami azt illeti az utóbbi még igaz is. Kezébe vesz egy fésűt, de előtte kiengedi Álmatlan kontyba fogott haját. Az imént megmosdott, és kiszépítették. Gondolok én ezalatt arra, hogy levágták a körmét, megtisztították az arcát, és különféle krémeket tettek a bőrére. Most Chlaudia egyenesre próbálja simítani szőke haját, de egy kisebb küzdelem mire egyetlen csomó sem marad benne. Álmatlan ezalatt folyamatosan a tükörbe bámult. Megállapított magáról pár dolgot: zöld a szeme, hamu fehér a bőre, szeplős az arca és keskeny ajkai vannak. Még mindig nem gondolja, hogy szép lenne, de legalább tudja, hogy látják mások.

-Készen is vagy! - örvend Chlaudia miután egy lágy mozdulattal előre simította a haját. Elmosolyodik.

-Akkor most már találkozhatok...azzal akivel találkoznom kell? - kérdi Chlaudiara meredve. Ő bólint és Álmatlan vállára teszi a kezét. Feláll így már szemtől szemben állnak. Hirtelen olyan kellemetlen csend támad, hogy fél elvesztette hallását. Chlaudia szeme megtelik könnyel, amit furcsáll, mert az előbb még, majd kiugrott bőréből, olyannyira boldog volt. Mi lelte? kérdezi magától. Szipog egyet, a lila hajú nő, aki talán kicsit tapintatlan, de mégis folyton jó kedvű, és kedvesen bánik vele. Nyelve hegyén ül a kérdés, de végül nem fontos feltennie.

-Édesapádé... - böki ki, és legördül egy csepp könny a piros arcán - a szemed... -szipog - az Édesapádé.

-Ismerte? - kérdezi. Elkapja a hév, miszerint mindent tudni szeretne magáról, családjáról, és az otthonáról. Bólint, és egyik kezét elveszi Álmatlan csupasz válláról, hogy zsebkendőért nyúljon a zsebébe. A másikat is elveszi, és zavartan lesüpped egy ülőhelyre. Szégyelli magát, hogy ilyen gyengén viselkedik egy fiatal lány előtt. Mintha száján is megemlítette volna ugyanezt, Álmatlan úgy szól hozzá.

-Semmi baj. Nyugodjon meg, én majd megkeresem... akihez mennem kell. Feküdjön le, aludjon egyet! - biztatja lelkesen. A nő letörli könnyeit a zsebkendővel, és hálásan Álmatlan szemeibe néz.

-Igen, talán az jó lenne! De nem mész egyedül! Joshua jöjjön! - kiáltja el magát az utolsó mondatnál. Bejön egy magas sötétkék hajú férfi. Egyből tudja miért hívták. Magához inti Álmatlant, és közli vele, hogy elvezeti Ms.Woodhoz. Önkéntelenül liftezni kezd a gyomra, bár nem az ijedségtől, hanem az izgatottságtól. Egy hosszú folyosón mennek végig, majd befordulnak egy hatalmas kapuhoz, ami fehér színű. A férfi lenyomja a kilincset, és egy irodához hasonló helyiségben találja magát. A legelső dolog amit megpillant az egy hosszú szőke haj, és egy könnyekben úszó arc. Gyomrába nyilal a felismerés. Szíve kalimpál, lába akaratlanul is felé indul.

-Meghan- mondja szinte suttogva nővére nevét. Ijedten fordul meg a lány, de annál jobban kivirul. Remegő testtel szorítja magához testvérét, és egy időre úgy tűnik soha többé nem fogja már elengedni.